Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 7-8. szám - Zsávolya Zoltán: A Christophoros-boldogság

teljesen kiszűrnünk (bárhogy igyekeznénk, tapintattal), nekünk megjelenítőknek, a levegőből. A fülünkből. Egyre nyugtalanítóbb.

Igaz, a bonyolódás boldogsága és forrósága a döntő', Christophoroséknál, átmenetileg, mégha mi ama durva ordításmunkát tudjuk is makacsabbnak. Ugyanis ez az alakulás szép. Szép: s ennél több nem lehet: történetük szégyentelen erővel gyönyörű.

Kiragadás. Kizárólag a fiú szemszögéből érzékelve: akár egyetlen merő tömlőduzzadássá is redukálható a dolog. Ahogy az, a slaug(vég), mered, és, meredés-egészében, metronómul, himbál. Lehet éppen úgy is venni, hogy csak ennyi, éppen, a világ. Villogó fehérnemű-maradékok között árnyalattal kreo- labb, feszes, ugyanakkor sokfele omló húshalmok: mint célpont. A figyelem keresztmetszetében meg az előre-irányulás kizárólagossága. Aztán sokféle eloszlás. Elhelyezkedés. A térbeliség változatos geometrikussága. (Egyetlen finoman jelzett erkölcsi törvény - egyúttal gyakorlati követelmény -, hogy nem jöhet következmény.)

(A ZÁSZLÓ, A ZÁSZLÓ HOL VAN?)

(<-SICC!) - „Lehet-e ugyibár”, vetődik fel a kérdés „egy ilyen elemi erejű éjszakai foszforeszkálásnak ellenállni? Nem, még ha akarnánk sem, csakugyan. S ugyan nem állat az ember, hogy saját javának elrontója legyen valami barom nemakarással! Átüt ez a fehérség a sötéten, egy-egy ruhadarab villan csak a helyiségben, a rózsaszál virgonc mozgása, bezony, akárha egy veszélyes virág, egy rózsa teljes kinyílása lenne. Amott meg nemcsak libegve repdeső fehérnemű-habzás, de, valahogy, szelíden kihajló szirom is van.” így Christophoros. Aki ezen az éjszakán esik át a szerelmi tűzkeresztségen, jól vizsgázva, míg a katonaitól, végül, a nő visszatartja.

Ejnye-bejnye: A ZÁSZLÓ (Ä HARC ÉTHOSZA) HOL VAN —.

Mi, immár (ekként illendő), a kirontás előtti közvetlen pillanatban szemléljük a hadfiakat, így „előreszaladunk”, holott közbeiktatódna még a tűzvész leírása is. Meghaladja erőnket. Csak elgondoljuk, takarékosan, ahogy az égés szobáról szobára, traktusról traktusra terjed, hánytorog, sistereg, mint valami hatalmas vörös sárkány, egy lépcsőfordulóban eltűn(őd)’, majd elfolyik és felfolyik a fokokon. Eléri a toronyszoba előterét is, már közeledik a gondosan összecsavart, mellőzött zászlóhoz, amelyet azonban a mi szemléletünk horizontjában nem fog elérni, s amelyet ebben a pillanatban még senki sem hiányol. Csak később.

A ZÁSZLÓ, A ZÁSZLÓS HOL VAN VAN VAN?

A toporgóan, hullámzó testtel nyugtalan lovú, dühöngő, káromkodó svadronárok köréből röppen fel ez a kérdés — csakhamar kérdések: - mint a kövek. Eddig (és kizárólag eddig) a pillanatig figyeljük tehát, a magunk részéről, őket. (Tehetnek egy szívességet hősi haverjaink.) Mostanra ég le, mellesleg, olyan fokig a vár, hogy gondolni sem lehet semmiféle oltási aktivitásra. Tehát: ők mindjárt kirontanak, gondatlanul, zúgva, zordan.

DE, még az utolsó pillanatban is ugatnak, A ZÁSZLÓ HOL VAN?

S, akkor, a nő, az idegen nő? Meg: a rózsaszirmai Az hol van? (Nem kérdés ez is?!) (Az egyenjogúság jegyében!)

Úgy tűnik: veri, szögeli, kalapálja öt (í) és őt (m), őket a szív, végig (ezért szépek), utóbb, már hullaként. Stílszerűen összedeszkázza testüket az omlás, a hullékony gerendázat, mely mesélő szubjektumunk eltávolodása után egyre

632