Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / Különszám - Kedves Gyula: A lovasság szerepe Komárom védelmében az 1848-49-es szabadságharc alatt
huszárok alkalmazása. Általában kisebb csoportot (tíz-egynéhány huszár) küldenek ki egy-egy altiszt vezetésével néhány kilométeres távolságra az ellenség helyzetének és erejének a megállapítására. Távolabbra tiszt vezetésével nagyobb csoportot (szakaszt vagy szárnyat) küld ki a seregparancsnok, s ebben az esetben már kisebb ellenséges különítmények megtámadása is feladat lehet. A felderítés nagyszabású formája az „erőszakos kémszemle”. Itt a nagytömegű lovasság (több század, sőt, ezred) már tüzérséggel is kiegészítve előrenyomul, s nemhogy rejtve marad, hanem igyekszik a legnagyobb támadó szándékot kifejteni, hogy az ellenséget erői kibontakoztatására és ezzel felfedésére késztesse. Komoly ütközetbe, kézitusába lehetőleg nem bocsátkozik Ezt a formát - miután nagyon igénybe veszi a csapatokat, s kockázatos is - csak akkor alkalmazzák, ha az előző két felderítési forma nem nyújtott kellő információt. A szabadságharcban inkább csak a császári és orosz hadsereg alkalmazta, a magyar huszárok általában megfelelő információkkal látták el a seregparancsnokságokat kisebb felderítő akcióik során is, amiknek vitathatatlanul a mesterei voltak. A biztosítás is fontos lovassági feladat, bár ezt már megosztja más fegyvernemekkel is. Elsősorban a meneteknél használták e célra a huszárokat. Oldalvédként (altisztek vezette apró huszárrajok) szinte kizárólag, elővédként vagy hátvédként, tüzérséggel és gyalogsággal kombinálva, tisztek vezetésével alkalmazták őket. Feladatuk a harc felvétele volt, s lehetőleg ki kellett addig tartani, míg a derékhad felkészült az ütközetre vagy a visszavonulásra. Első esetben segítség érkezett, második esetben az elővédből hátvéd lett, s fedeznie kellett a visszavonulást. Ide tartozott az előőrsi szolgálat is, amely szintén az önállóságukat követelte meg, hisz laza őrláncot kellett alkotni, aminek az összeköttetését az őrjáratvezető altiszt látta el. Tiszt csak az őrtanyán volt. Feladatuk a kisebb támadások és a felderítők elhárítása volt, illetve nagyobb támadás esetén a tábor felriasztása. 1849 nyarán ez kitűnően működött a komáromi sánctáborban, s nem érte meglepetés a védőket. Bizonyos rendészeti feladatokat is elláttak a huszárok, s a világosi fegyverletétel hírének elterjedése után megszaporodó szökések legeredményesebb gátjává a huszárok őrvonala bizonyult. Fontos szerepük volt az utánpótlási vonalak biztosításában, a lőszerszállítmányok kísérésében. A Komárom térségében állomásozó lovasság különösen sokszor végzett ilyen tevékenységet, hiszen az itt összevont nagy létszámú hadsereg jelentős lőszermennyiséget használt fel, az utánpótlás bázisai pedig igen messze (1849 májusáig a Tiszántúlon, majd a főváros körzetében) voltak. Ahuszárság alkalmas volt a rajtaütésre is. Mozgékonysága lehetővé tette, hogy a nagyobb távolságok megtétele után váratlanul lepje meg az ellenséget, majd újra eltűnjön a túlerő támadása elől. Kiválóan szervezett és kivitelezett rajtaütés volt 1849. február 18-án hajnalban Kompoknál, ahol Dessewffy Arisztid ezredes hadosztálya négy huszárszázadával teljesen szétverte az ott állomásozó vértesosztályt. Beniczky Lajos sikeres losonci rajtaütésében is főszerepet játszott a különítményébe beosztott néhány tucatnyi huszár. A rajtaütés egyik formája volt a lesvetés. Ez különösen átszegdelt területen, bokros, fás, mélyutakkal tagolt terepen kecsegtetett sikerrel. A szabadságharc alatt leginkább a szabadcsapatok alkalmazták, és az erdélyi huszárok (Székely- és a Vilmos-huszárok) Medgyesnél 1849. március 2-án. 586
