Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / Különszám - Kedves Gyula: A lovasság szerepe Komárom védelmében az 1848-49-es szabadságharc alatt
huszárokkal erősítették, hogy a tábori szolgálatra előrevont seregtest, ha csak minimális mértékben is, de rendelkezhessen megfelelő lovassággal. Ugyanígy nem tartoztak az eró'dítményrendszer védelmét ellátó katonasághoz az 1849 júniusában Komárom északi előterében összevont, s a Vág mentén kiépített császári védővonal áttörésére kijelölt hadtestek. 1849 júniusában Komárom térségében kívánta a magyar hadvezetés összevonni fő erőit, s a tekintélyes erődrendszerre támaszkodva itt szeretett volna csapást mérni a Duna mentén előnyomuló császári-királyi hadseregre. 1849 júliusának első tíz napjában egyenesen az erődrendszerben vonták össze a Görgei vezénylete alá tartozó csapatok túlnyomó részét, az I., II., III., VII. és VIII. hadtesteket s két hatalmas csatát is vívtak a császári-királyi hadsereg fő erőivel július 2-án és 11-én, de itt elsősorban nem Komárom megtartása volt a honvédsereg szándéka, hanem csapás mérése a császári hadseregre, illetve az újonnan kijelölt szegedi összpontosítási körzet felé történő elvonulás biztosítása. így az ezekben a csatákban tevékenykedő lovassággal nem foglalkozunk. Annál inkább vizsgáljuk azonban a Görgei elvonulása után megszervezett komáromi hadsereget, illetve annak lovasságát, hiszen azok szorosan kötődtek az erődrendszerhez, annak 1849. október 2-5 között megtörtént feladásáig. Ezek után érthető, hogy a komáromi várőrség, illetve az erődrendszer védelmét ellátó csapatok sorában nagy fontosságot tulajdonítottak a lovasságnak. Ez a lovasság alkalmazási területének majd mindegyikét felhasználta itteni tevékenysége során, indokolt tehát ezekkel közelebbről is megismerkedni. Miután a szabadságharc hadseregének lovassága kizárólag könnyűlovasságból állt - ezen belül is döntő részben huszárokból -, alkalmazásuk során nemcsak a saját, de a nehézlovasság feladatát is el kellett látniuk. Harcászati módszereik így szükségszerűen bővültek. Szerencsére erre megvolt a lehetőség, sőt gyakorlati előzményei is voltak már. A magyar huszár a XVIII- XIX. századi Európa egyik legkiválóbb, legsokoldalúbban felhasználható lovas katonájának bizonyult: széleskörű önálló feladatok ellátására volt alkalmas. A napóleoni háborúk lovas tömegtámadásainak sikere nyomán némileg átalakult, kibővült a könnyűlovasság harcmodora is. A huszárok is végrehajtottak áttöréses tömegrohamokat, s az új harcelveknek megfelelően csatadöntő szerephez jutottak. Tulajdonképpen elkezdődött a nehézlovasság fokozatos háttérbe szorulása, illetve a lovassági csapatnemek egységesülése, túlnyomó- részt a nehézlovasság hátrányára. Amíg a huszárok többnyire el tudták látni a nehézlovasság helyettesítését (bár ez a szabadságharc folyamán nem sikerült minden esetben), addig a vértesek, dragonyosok kevésbé tudták a köny- nyűlovasság szerepét vállalni. Ezért is volt nagy jelentőségű a császári hadsereg számára, hogy 1849 nyarára az itáliai hadszíntéren aratott győzelem után Magyarországra irányíthatták át a könnyűlovasság nagy részét. A harcászati eljárásokat a csapatok alkalmazási területe szabta meg. Elsősorban természetesen az ütközetre készítették fel a gyakorlások során a katonákat, de éppen a huszárság lényegéből fakadóan elsőrendű fontossággal bírt a felderítés, a biztosítás, a rajtaütés, az üldözés és a portyázás során alkalmazandó módszerek kialakítása is. A felderítés legfontosabb eszköze ebben a korban a lovasság s éppen a 585
