Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / Különszám - Hermann Róbert: Gyulafehérvár ostroma
A vár tüzérségét 71 löveg, közte két-két harminc- és hatvanfontos mozsár, két-két hét- és tízfontos tarack (a többi 3, 6, 12 és 24 fontos tábori löveg, illetve 6, 12 és 18 fontos várvédőlöveg volt) valamint három röppentyűállvány alkotta. Az ostromló csapatok létszámáról május végéig nincsenek pontos információink. Május 19-25. között megközelíthette a 4500 főt, június 8-án 4700, június 16-án 3500, 18-án 3400, július 11-én 3300, július 24-én 3900 fó't számlált. A csapatok állandóan változtak, s egy részük az érchegységi román fólkelők ellen volt kikülönítve. A vár élelmiszerkészletei mindössze 14 napra voltak elegendőek, ezért a várparancsnokság a környékre különítményeket küldött. A székesegyház tornyában megfigyeló'állást építettek ki, amelyben Oleszewsky hadnagy látta el a szolgálatot. Az elsó' magyarok március 27-én déleló'tt 10 órakor tűntek fel a vártól északra, az ún. Újvilág területén. A megfigyelők szerint kb. 20 magyar katonatiszt közelítette meg az erődöt, s láthatóan a terepet szemrevételezték. A tüzérek egy lövést adtak le rájuk, mire a magyarok Borbánd felé húzódtak vissza. Másnap, 28-án hajnali 3 óra tájban a magyarok 10 löveget és több röppentyűt állítottak fel az előző nap szemrevételezett terepen, s elkezdték lőni az erődöt. A vártüzérség válaszolt, mire a magyarok visszahúzódtak Borbánd felé. A várőrség ostromnaplója szerint a magyarok több halottat és egy löveget veszítettek. Március 30-án Kemény Farkas újabb felszólítást intézett a várőrséghez. Úgy véli, írta, hogy a várőrség tisztjei nincsenek kellőképpen értesülve az erdélyi hadihelyzetről, s csupán ezért utasították vissza megadási felszólítását. Felajánlotta, hogy küldjenek 3-3 tisztet Nagyszebenbe, Brassóba és Kolozsvárra, hogy azok meggyőződhessenek a dolgok állásáról. „Noha katona vagyok, nem tagadhatom, hogy ember is vagyok. Önök teljesen körül vannak véve, ha nem ma, holnap a kezemben lesznek, s minél több vér omlik, annál szomorúbb az Önök helyzete. Fogadják tehát el újólag tett baráti ajánlatomat s ismét előterjesztem a korábban előterjesztett feltételeimet.” A haditanács úgy döntött, hogy nem is válaszol a felszólításra, hanem a végsőkig védelmezi a várat. Március 30-án a magyarok megszállták a környékbeli településeket, így Marosportust és Marosváradját is. A várőrség mintegy 5000 főre becsülte a felvonult csapatok létszámát. Március 31-én a várőrség öt százada, 40 lovassal és 2 löveggel kitörést intézett Marosportus felé, hogy megállapítsa az ellenséges csapatok létszámát. A kitörésben résztvevők elűzték az Akasztófahegyről a magyar előőrsöket, de Marosportus előtt jelentősnek vélt erőkbe ütköztek. Mivel közben Borbánd felől is 1000 főre becsült oszlop nyomult előre a vár ellen, a kitörésben részt vevő csapatok visszahúzódtak az erődbe. Április 2-án valamennyi irányból újabb honvédcsapatok érkeztek a vár környékére. A megfigyelők már összesen 8000 főnyire becsülték az erődöt köriilvevők létszámát. Megérkezett maga Bem is, aki délután elrendelte a vár bombázását. Két és fél órás tüzelés után parlamentert küldött a várba, s ismét felszólította az őrséget a megadásra azzal, hogy ha ismét elutasítják, folytatja a bombázást, s a vár elfoglalása esetén az őrség nem számíthat kegyelemre. Az őrség válasza a megszokott volt: az utolsó emberig tartani fogják az erődöt. 566
