Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / Különszám - Kovács István: Arad 1848. december 4-i ostroma lengyel önkéntesek és egy császári mérnökkari tiszt szemével
ahol vagy két órát ácsorogtunk, ha nem többet. Fogalmunk se volt róla, mire fel ez az éjszakai vonulás. Végre megtudtuk. Rohamozni mentünk, vagyis inkább a vár meglepetésszerű bevételére. Meghagyták, hogy mindvégig csendben legyünk. Létrákat kaptunk, hogy a sáncárkokba leereszkedhessünk, és fáklyákat, amelyeket csak a sánc tetején lett volna szabad meggyújtanunk. Elmondták, hogyan ereszkedjünk le a sáncba és hogyan kapaszkodjunk fel annak túlpartjára, s mit tegyünk, ha kudarc esetén jelt adnak a visszavonulásra. Végül tizenkét önként jelentkezői kértek. Őket WLadystaw Poninski, az első század főhadnagya, egykori osztrák dragonyostiszt vezette volna rohamra. A felszólításra az egész légió önként jelentkezett. Poninski találomra kiválasztott tizenkét embert és eltűnt velük. Egy perc múlva mi is elindultunk. Menetünk egyhangú volt; pillanatonként megálltunk. Egy réten át vezettek, áthatolhatatlan sötétség vett körül. Bármerre mentünk, nem láttunk semmit. Hármas oszlopban vonultunk. Végre ellépegetett mellettünk Matczynski, s az altisztek fülébe súgta, hogy arcvonalat képezzünk. Amikor a parancsnak eleget tettünk, lábam alatt szakadék nyílott. A sáncárok volt az. Meghagyták nekünk, hogy bocsássuk le a lajtorjákat és szép nyugodtan ereszkedjünk le. Hamarosan a sáncárok mélyén találtuk magunkat. Tompa csönd telepedett ránk. Átvonultunk a sáncárok alján és túloldalt a sánc falának támasztottuk a lajtorjákat. Ott, ahol az én rajom állt, én kapaszkodtam fól elsőként. Fokról-fokra haladtam fölfelé. Már leléptem a legfelső fokról. A falon álltam, megmarkoltam a kőpárkányt, amely a sánchányás tetejét borította. Abban a pillanatban a sánc teljes hosszában fények gyúltak és kézifegyverek ropogása verte fel a csendet. A fáklyafényben látni véltük a puskatusra tapadó 556 Az aradi utcai harc 1849. február 8-án
