Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / Különszám - Kovács István: Arad 1848. december 4-i ostroma lengyel önkéntesek és egy császári mérnökkari tiszt szemével
és tekintetüket ránk szegező osztrák katonák arcát. Úgy éreztük, hogy a puskacsövek már-már a fejünkhöz érnek. Arcomba forró léglökések csapódtak és puskaporszaggal telt meg a levegő. Az osztrákok olyan közelségből lőttek ránk, mint amilyen a sánc tetejét a kőfal tetejétől elválasztja. Kiderült, hogy felkészülten vártak ránk. Szó se lehetett a falak megmászásáról. Rendkívül kritikus helyzetbe kerültünk. A gyors menekülés menthetett meg bennünket. Ma sem tudom, de akkor, közvetlenül az elmondott eset után se tudtam, hogyan kerültem az árok túloldalára. Arra emlékszem, hogy átkoztam a lajtorják rövidségét és hangosan elmondtam a légionisták zsoltárát: „Óvj meg minket...” A sáncárkot bevilágította az osztrákok folytonos tüzelése. Ez, biztos, hogy nagy segítségünkre volt. Nem tévedtünk el. Együtt indultunk meg visszafelé és hamarosan a puskalövések hatókörén kívül kerültünk. Abban a pillanatban dördült el az első ágyú, s lövedéke a fejünk fölött süvített el, mint egy seregélyraj, tompán és élesen. Nappalodott. A dörrenések és a süvítések meg-megismétlődtek. A tisztek rendezték sorainkat. Erőltetett menetben haladtunk. Jobbra és balra tőlünk nemzetőri zászlóaljak rohantak, amelyek minden ágyúlövésre hasra vetették magukat, majd fólpattantak és futottak tovább. Az a hatás, amelyet a tűzkeresztség keltett bennem, inkább a csodálkozás volt, mint bármi más. Nem mondhatom azt, hogy féltem. Igazi félelem csak rövid időre fogott el, az árokban. A cselekvés pillanatában, melyről nem tudok számot adni. De a félelem nyomban elmúlt, mihelyt a sáncárokból kikerültem. Ahogy jött, úgy el is múlt, s átadta helyét a csodálkozással vegyes kíváncsiságnak, amely figyelmemet arra irányította, amit tennünk kellett; a visszavonulásra. És nem hagyott el se az árok fölött, se az árokban, se a sáncon, se a visszavonulás alatt. Amikor óvatosan az árokhoz közeledtünk, fájt a keresztcsontom, sajgott minden porcikám és láz emésztett; az akció kezdetével minden nyavalyám elmúlt. Teljesen meggyógyultam, de csak addig, míg a kvártélyunkra nem értünk. Velem egy rajban szolgált Wilhelm Acht, segédpatikus. Ő állapotomat jelentette annak, akinek kellett, s az aznap éjszakát már nem a kvártélyomon, hanem kórházban töltöttem. Wiadyslaw Poninski: Listy do moich synów. Wspomnienia z ubiegbych lat. (Levelek fiaimnak. Visszaemlékezések az elmúlt évekre.) Rraków, 1902. 30-32. Novemberben Pestről Aradra küldték a zászlóaljunkat. Óarad a jobb-, Újarad és Aradvára a Maros balpartján fekszik. Ó- és Újarad a magyarok kezén volt, a várat az osztrákok birtokolták. A két vezér, Máriássy ezredes és Wysocki, kik közül az előbbi Új aradon, az utóbbi Óaradon állott, megbeszélték, hogy éjszaka meglepetésszerű támadást intézünk az osztrákok ellen. Természetesen a terv, amelybe a légió néhány idősebb tisztjét beavatták, lelkes fogadtatásra talált. A közeli tűzkeresztség nagy örömmel töltött el bennünket. Rövidesen minden előkészület, ami a lajtorjákat, a hidakat, stb. illeti, megtörtént. Döntés született arra vonatkozóan, hogy a támadásra december 3-ról 4-re virradó éjjel kerül sor. 557
