Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / Különszám - Molnár András: Lipótvár feladása
megadásának kérdése. Mednyánszky őrnagyon kívül a tisztek zömében a megadás mellett voltak, csak a Ceccopieri-ezred olasz tisztjei javasolták a kitörést. A tanácskozás a kitörést ugyan elvetette, de Ordódynak nem sikerült a megadást sem megszavaztatnia: az azt ellenzők egyszerűen kivonultak a gyűlésről. Február 2-án reggel azután sor került Lipótvár második, immár mindent eldöntő' bombázására. „Kétnegyed nyolcra kezdó'dött a rémítő' bombardírozás a 60 fontos bombákkal, rakétákkal, gránátokkal, kartáccsal s ágyúgolyókkal, s tartott 2/4 9-ig úgy, hogy az egész vár s épületek rengettek bele, s ha tovább tart, minden épület összerogy” - írta naplójába Szekovics Pál, a 7. zászlóalj őrmestere. A nagyerejű bombázás elől a legénység a kazamatákba menekült. ,A kórházban többen betegen feküdtek - emlékezett vissza egy másik honvéd - de az ágy szűke miatt a pallón szalmazsákon. Oda is betört egy bomba és egy egerszegi fiúnak a hasán szakadt szét, az Isten tudja hányszáz darabra szórta.” A magyar tüzérség alig fejtett ki ellenállást. Ordódy állítólag parancsot adott, hogy ne lőjenek, s hogy biztos lehessen a parancs végrehajtásában, a ló'szerraktár kulcsát elzáratta. A bombázás befejeztével Ordódy összehívatta a védó'sereg tisztjeit, és bejelentette, hogy értelmetlen a további ellenállás, ezért feladják a várat. Egyidejűleg kitűzette a fehér zászlót, és parlamenterként Simunich-hoz küldte Starhemberg századost. „Ordódy parancsnok írott nyilatkozatot ada, miszerint az ó'rizet magát Őfelsége kegyelmére megadja”. A védők - két törzstiszt (Ordódy és Mednyánszky őrnagy), 38 fó'tiszt és 1272 közlegény - a déli órákban lerakták fegyverüket, majd délután 2 óra körül kivonultak a várból. A császáriak által „beígért” hazamenetelből persze semmi sem lett: valamennyi védó't foglyul ejtették, és még aznap délután Nagyszombatba kísérték. Nagyszombatból Pozsonyba, onnan pedig Bécsbe vitték őket. A legénységtől elválasztották a tiszteket, és a tisztek közül kiemelték a volt cs. kir. katonákat. A legénység és az altisztek egy részét Bécsben császári gyalogezredekbe sorozták be közkatonának, a tisztek zömét pedig König- grátzben tartották fogva a szabadságharc végéig. A legénység, valamint a tisztikar másik részét azonban már 1849 márciusában szabadon engedték. A császári hadbíróság által szabadon bocsátott lipótvári kapitulánsok hazatértek Magyarországra, és többen közülük ismét szolgálatra jelentkeztek a magyar honvédseregnél. Köztük volt Benkő Napóleon, aki székely nemesi családban született Kézdivásárhelyen, 1822. január 22-én. A bécsújhelyi katonai akadémián végzett, majd 1837-ben hadfi, 1848 áprilisában alhadnagy lett a 15. székely határó'rezredben. 1848 nyarán ezredének első zászlóaljával vett részt a szerb felkelők elleni délvidéki harcokban. Szeptembertől az Érsekújváron szerveződő 16. honvédzászlóalj főhadnagya volt, és a zászlóalj két újonc századával került Lipótvárba. Lipótvár feladásakor fogságba esett, Bécsben hadbíróság elé állították, megfosztották korábbi rangjától, ám szabadon engedték. 1849 márciusának végén már újra Magyarországon volt, és szolgálatra jelentkezett Görgei tábornoknál. Görgei Kossuthhoz, az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke pedig a hadügyminiszterhez küldte Benkőt a következő utasítással: „nevezett főhadnagyot haditörvényszék elébe állíttatván, tőle a vár feladásának okai és indokai iránt, nemkülönben a feladásban netán ártatlanokra nézve is magának biztos alapot szerezvén, a kormánynak azon nézetét, miszerint a bűnösöknek 544
