Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 5-6. szám - MELLÉKLET - Írottkő Stúdió
V CIVOLIV Huszonharmadik (Altorjai Sándor is magára maradt...) Kenyerem küldik, egyedül megyek. Gondom elszáll, álomra hajtom fejem. Könnyek hullnak gyűrött lepedőmre. A félelem gyötör, nincs velem senki se. Kitárom karom, friss illatú az ácsolat. Megváltva, elfeledve várom sorsomat. (Crux decussata, alatta állok. Az áldás barcheszt teremt.) Miféle tavasz ez Miféle tavasz ez!? Napernyő feszül a jégcsapok fölött. Szívkemencénkben alig gyűlt parázs, máris hűtőszekrény-akciót magyaráz a fagyosszentből lett kikelet ügynök. Miféle tavasz ez?! Fuldokol a hóvirág s térdig ér a sár. Miféle tavasz, miféle télvégi nyárígéret, miféle kényszer-ősz?! Tócsába olvadt kristályrend hitek. Hófehér leplüket vesztő ördögök. Tavasz, ez mire ürügy?! Szél fúj és ingovány. Lopják rólad a kabátot. Szerencse, tavaszodik! Halál Valenciában hét zaklatott pillanat primero Az arénakor boltívhajtásai a lovakat nyelik. Patájuk egyre halkabban kopog. A torosz cirkusz érkezett. Nincs közönség, a vesztőhely üres. Az ösztön vesz rá jegyet. secundo Tűz nagyon a nap, a bikakifutón vagyok. Napestig sötétben,- csattan a retesz; végül fényben. Sötétben élsz, világosban halsz, taurusz. tercero A viadal titkát lesem. Öregedő pikadorok öltöznek. Gatyában forgatják a szót: se terror, se kenyér. Aztán maskarába bújnak; merev arccal, imádkozva, a bandériummal felvonulnak. Messziről elegáns csoda. Tapsot nem kapnak soha.
