Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 5-6. szám - Ferenczy Erika: Forradalmi etüd/ök
a rendelkezésére álljon. Nem kellett kétszer mondania. Azonnal összegyűjtöttem néhány egyetemistát, körülbelül hat fiút. Arra kértem őket, vegyenek részt abban, hogy megszálljuk még aznap, az adás kezdete előtt a Szolnoki Rádió adóállomás-épületét, és gondoskodni kell arról, hogy ahhoz ne férjenek hozzá olyanok, akiknek nem ugyanazok a céljai, mint a forradalmi diákságé. Rögtön ki is derült, hogy flinta már mindenkinek volt akkor a kezében. Az egész egyetemista forradalmi csapat fel volt fegyverezve. Nemcsak ók hatan, hiszen három-négy napon keresztül az egyetem diákjai szépen sorban, időbeosztás szerint váltották egymást a rádióállomás őrizeténél. Tehát elindultam a hat diák élén, magam fegyvertelenül a rádióállomáshoz, és ott egyszerűen besétáltunk a tárt kapun. Örömmel fogadtak bennünket, főleg, amikor odaérkezett az adóállomás újságírói közül két-három ember. Az volt ugyanis a helyzet, hogy ez nem egy állandóan sugárzó adó volt, hanem csak napi egy-két órát a délutáni csúcsidőben, amikor a dolgozók már otthon voltak, sugárzott műsorokat, valamilyen hullámhosszon. Az a kevés ember, aki itt dolgozott, valóságos megváltóként üdvözölt bennünket, mert a legnagyobb zavarban voltak atekintetben, hogy mit is mondhatnak ők a mikrofonba egy forradalmi helyzetben. Azt várták tőlünk, hogy vegyük le a felelősséget és a gondot a vállukról, mi is menjen adásba ebben a napi két-három órában. Bölcs újságírók voltak, el is hagytak bennünket, szemben a technikai személyzettel, akik egytől-egyig vállalták az adás műszaki feltételeinek biztosítását. Mondanom sem kell, hogy több éves újságírói múlttal a hátam mögött nem ijedtem meg ettől a feladattól. Ebben a három napban azt mondhattam el végre szabadon, amit gondoltam és őszintén éreztem. írtam, műsort készítettem, glosszát olvastam föl. Tény az, hogy november 3-án estig fenntartottuk ugyanazokkal az időkeretekkel a Szolnoki Rádió adását - a forradalom hangnemében. Persze eközben én bejártam az egyetemre, mert nekem a fizetett főfoglalkozásom mégiscsak a Dékáni Hivatal vezetése volt. 1956 november 3-án este azonban nemcsak az én, hanem egyetemista munkatársaim számára is megszűnt a Szolnoki Rádióállomás adása. Csakhogy - igen sajátos módon - a következő napon is folytatódott. November 4-e volt az a nap, amikor a szovjet csapatok átlépték a magyar határt, és megszállták az egész országot. Erről a napról egy - nem személyes - élményt kívánok elmondani. Jóval később, már a szabadulásom után Varga Vica, ennek a Szolnoki Rádiónak a riportere, aki egyébként a „mi” napjainkban nem vett részt a szerkesztésben, beszélte el nekem ezt a hiteles történetet. Areggeli órákban jeges rémület szorította össze a szívét, mert lakása előtt (mint kiderült, valamennyi technikus és újságíró kollégája otthona előtt ugyanaz a jelenet játszódott le) szovjet tankok által közrefogva személyautó állt meg, és őt keresték. Azonnal betuszkolták az autóba. Nem volt apelláta, a kabátja felvevésén kívül még arra sem hagytak időt, hogy valamit becsomagoljon magának, mert ilyenkor mindenki arra gondol, hogy elhurcolják. Két tank között az ő kocsijuk: elindultak valamerre. Mint kiderült, az adóállomás épületéhez érkeztek, és ugyanígy vitték be az összes technikust, riportert, mindenkit, aki szükséges volt ahhoz, hogy az adást újraindítsák, illetve folytassák. Közölték velük, hogy rövidesen rendkívül fontos anyagot kell magnószalagról sugározniuk, és addig pedig csinálni kell valamit. Hát mit csináljanak? Zenét kell sugározni! Hogy véletlenül-e, vagy akarattal, ők sem 439
