Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 5-6. szám - Ferenczy Erika: Forradalmi etüd/ök
tudták pontosan, de felhangzott Osmin áriája, a Szöktetés a szerájból: „im, eljött a kéjes óra, és már áll az akasztófa...” Ezzel indult a Kádár-rádió adása Szolnokon, mert az a fontos közlemény, amit később sugároztak, az a Kádárkormány megalakulásáról szóló közlemény volt. Sorsom nagy fintora az, hogy zavartalanul biztosítottam egyetemistáimmal a szolnoki adó működőképességét. Varga Vica sem állította, hogy bárki a kormányból ott lett volna ennél a rádióadásnál, és, hogy Szolnokon alakult volna meg a kormány. Dancsi József is úgy nyilatkozott, hogy sem Kádár János, sem miniszterei nem voltak lenn Szolnokon, és, hogy a magnószalagot közvetlenül Moszkvából hozták a szovjet csapatok. Én mindenesetre már akkor elhatároztam, és így is tettem, hogy november 5-én, hétfőn, ugyanúgy megjelenek az egyetemi hivatalomban, mint máskor. Tétlenül üldögéltem, amikor úgy tizenegy óra tájban rémült arccal jött be hozzám az egyetemi gondnok, és közölte, hogy szovjet katonai egység jött az egyetem épületébe, és a vezetővel kívánnak beszélni. Kocsár József nem volt bent. Kimentem, rögtön a falnak fordítottak, fel a kezeket, mögém állt két géppisztolyos szovjet kiskatona, a parancsnokuk pedig azt közölte, hogy fegyver után kutatnak, s ha találnak, akkor a vezetőt agyonlövik. Nem találtak. Az egyetemistáknál ugyan rengeteg kézifegyver volt, szerencsére senki nem rejtett el közülük semmit az egyetem épületében, behajították a Tiszába, vagy valahol megszabadultak tőle. Negyven perc múltán én visszafordulhattam, és a szovjet katonák eltávoztak. Este, odahaza, amikor éppen a Szabad Európát, meg az Amerika Hangját próbáltuk fogni, óriási dörömbölés a húgomék lakásajtaján. Nem csengetés, dörömbölés. Amikor ajtót nyitnak, akkor elsőként Dragica nagynéném remegő alakja tűnik föl, a háta mögött szovjet katonák, és pisztollyal a kezükben magyar ávósok. Azok az ávósok, akiknek kapóra jött, hogy még együtt voltak ott Szolnokon, miután Dancsi József megmentette őket a tömegtől, és akik azonnal újraszervezték politikai rendőrségüket. Engem azonnal bevittek az akkor Vörös Csillag utcai Politikai Rendőrség épületébe. Nem bántalmaztak. Még azon az éjszakán magas színtű kihallgatásnak vetettek alá, ott, abban az épületben. Egy L-alakú asztalnál valamilyen szovjet tábornok, és szemlátomást a törzskara ült. Nyolc-tíz sokcsillagos szovjet tiszt. Volt egy tolmács még, de ávós egy szál sem. A kihallgatás kifejezetten arra irányult, hogy mi történt a városban és környékén az „ellenforradalom” napjaiban. A fordító már ezt a kifejezést használta. Mindenesetre ezután a kihallgatás után visszavezettek a cellába, ahol egyedül voltam. November 9-én hajnalig nem szóltak hozzám. Egészen elfásultam, de november 7-e estéjén félni kezdtem, tudniillik a hangokból ítélve nemcsak az én őreim, hanem szovjet látogatóik is iszonytatóan lerészegedtek, óriási ordítozást, mulatkozást csaptak ott a rendőrségi fogda helyiségeiben, az októberi forradalom tiszteletére. Vártam, mi lesz a sorsom. Akkor 9-én, ahogy mondtam, kora hajnalban az ügyeletes ávós kiszólított a cellából. A folyosón már álltak mások is, falhoz támasztott kézzel. Levezettek az utcára bennünket. Igazi nyirkos, ködös novemberi hajnal, inkább éjszaka volt, és beültettek minket egy teherautóba. Valamiféle négyszögletes, kocka alakú láda volt ez. Pontosan négyünket ültettek be ebbe az alkotmányba úgy, hogy a négy sarokban négy szovjet kiskatona 440
