Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 1. szám - Pelle János: Az alapítványok esztétikája
PELLE JÁNOS Az alapítványok esztétikája Az 1980-as évek második felében, idestova több, mint egy évtizede, új disci- plináról kezdtek el beszélni a társadalomtudósok, melyet tranzitológiának neveztek el. Ez az elnevezés azóta kiment a divatból, hírét sem hallani. Persze nem azért történt így, mintha a „létező szocializmus” egykori rendszereinek, s az egész hajdani „második világnak” az átalakulása végérvényesen és megnyugtatóan lezárult volna. Időközben azonban feltűnően csökkent a világ érdeklődése aziránt, mi is zajlik voltaképpen a volt vasfüggöny keleti oldalán. Az is kiderült továbbá, hogy a változások folyamatai az egyes országokban legalább annyira különböznek, mint amennyire hasonlítanak egymásra, s nincs olyan tudomány, mely egymaga vállalkozhatna egy ilyen szerteágazó problémakomlexum tanulmányozására. A „tranzitológiának” a politológia, a szociológia, a gazdságelmélet, a tömegpszichológia és - mutatis mutandis - az esztétikai eredményeit is szintetizálnia kellett volna, de így se lenne még reménye sem a rohamos gyorsasággal zajló átalakulások pontos leírására, okainak és perspektíváinak felderítésére. Már az említett tudományok nyugati műveló'i ismeretlen kontinenset fedezhettek fel maguknak, feltűnő', hogy milyen kevés eredeti tapasztalatot szereztek térségünkben. Lassanként levonhatjuk azt a következtetést, hogy bármilyen rossz történik is velünk, kelet-európaiakkal, arra nyugaton már bőven volt precedens, s nem számíthat különösebb visszhangra. Munkanélküliség, a mezó'gazdaság válsága, kulturális pangás, a szociális ellátórendszerek leépülése, identitásválság? Nincs új a nap alatt, mindezt, úgy tűnik, jó ideje átélték már a fejlett országokban, s ami bennünket nyomaszt, ott közhelyszámba megy. Ugyanakkor a nyugati megfigyelőit szerint is páratlan az a leépüléssel párhuzamosan végbemenő' gyors szemléletváltás, ami a kultúra területén zajlik Magyarországon. A szemünk eló'tt zajló átalakulásról sajnálatosan keveset tudunk, ezért is olvastam el érdeklődéssel Agárdi Péter könyvét, mely A kultúra sorsa Magyarországon (1985-1996) címmel jelent meg az Új Mandátum kiadónál. A kötet alapjául szolgáló kutatásokat a Művelődési és Közoktatási Minisztérium rendelte meg, a könyv szerzője pedig nem más, mint az egykori MSZMP Kulturális Osztályának munkatársa, volt kulturpolitikus és gyakorló irodalomtörténész. A szerzó'nek a könyvében jelzett alsó korszakhatár, 1985 eló'tt és után módjában állt „belülről”, az elbizonytalanodó hatalom látószögéből szemlélni azt a kulturális életet, mely a rendszerváltás eló'tt a kibontakozó plurlizmus bölcsője volt: ismeretes, hogy az 1990-ben megalakult magyar parlamentben milyen nagy számban foglaltak helyet a már előzőleg 43
