Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 1. szám - Pelle János: Az alapítványok esztétikája
ismertté vált humán értelmiségiek, s hogy közülük is különösen az írók és a költők milyen jelentős szerepet játszottak a változásokban. Agárdi szövege tömör, lényegretörő, hangvételét a kommentár nélküli rez- ignáció határozza meg. Még véletlenül sem hasonlítja össze a jelenlegi, vigasztalan állapotainkat a múlttal, a Kádár-korszak utolsó évtizedével, melyet ma már sokan a kulturális pezsgés, a jelentős teljesítmények és a meghiúsult remények koraként tartanak számon, ugyanúgy, mint a hatvanas éveket. Az alapítványok esztétikájáról írva én is szerettem volna elkerülni a nosztalgiának még a veszélyét is, ezért elővettem néhány, az akkori kulturális viszonyokkal foglalkozó szamizdat kiadványt a nyolcvanas évek első feléből, köztük Kőszeg Ferenc Könyvkiadói cenzúra Magyarországon (megjelent a Beszélő 5-6 és 9. számában) és Haraszti Miklós: A cenzúra esztétikája című munkáját. Nem volt tanulság nélküli a párhuzamos olvasat Agárdi szövegével, bár túl vidámnak sem volt nevezhető. Újra rádöbbentett arra, mennyivel hatékonyabb, ha a kultúrpolitika a piac és az esztétika párhuzamos érvelését használja az ideológia és a politika elavult nyelvezete helyett. Ami rögtön a szemembe tűnt: mind Kőszeg, mind Haraszti írásainak belső hőfoka lényegesen eltért Agárdiétól. Az egykori ellenzéki szerzők (a nyolcvanas évek elején az előbbi elbocsátott szerkesztő, az utóbbi perbe fogott és a hatóságok által vegzált költő, majd szociográfius) meg voltak győződve arról, hogy a kultúrának, s azon belül is a könyvkiadásnak és az irodalmi folyóiratoknak komoly társadalmi jelentősége van. Tény, hogy a művészeti életet az állampárt valójában soha nem tudta teljesen az ellenőrzése alá vonni: a többkevesebb harc után, olykor megkésve, de azért megjelent művek egyrészt látens politikai alternatívát képviseltek a rendszerrel szemben, másrészt esztétikai minőségüknél fogva dacoltak annak hivatalosan propagált ideáljaival. A párt kultúrpolitikájának azért volt tétje, mert a társadalomban komoly érdeklődés élt a művészetek, s különösen az igényes könyvkiadás iránt. Ez a redisztribuciós gazdaságpolitika „elvi alapon” kényszerült támogatni, igaz, a kultúrpolitika a fmanszínrozás fejében cenzori jogokat tartott fönn magának. A politikailag károsnak, illetve kockázatosnak ítélt művek betiltására használt módszerek közül jó néhány mai szemmel megmosolyogtató anakronizmusnak tűnik. A szerződés, amit egy notórius ellenzékinek számító író „cikkei kiadására kötött a Magvetővel, időközben háromszor lejárt, az írói honoráriumot háromszor kifizették (hisz cenzuraügyekben a pénz nem számít), ennél is többször cserélődött ki a kötet anyaga, de a kiadó három írást még a sokszor megrostált végső változatból is kihagyott”. (Beszélő 5-6, Összkiadás, I. kötet, 246 old.) Kőszeget és Harasztit olvasva nemegyszer olyan érzésem támadt, hogy egy-egy szerző könyvének betiltása, illetve megjelentetésének késleltetése azokban az állampárti időkben nagyobb visszhangot keltett a közvéleményben, amikor mint ma ugyanezen irók kötete napvilágot lát. A nyomtatott betű, illetve az irodalom iránti érdeklődés összezsugorodott, s ez egyaránt tükröződik a kiadás feltételein, a kritikai és az olvasói visszhangon, a vásárlók számán, valamint a szerzői honoráriumokon is. 1990 és 1995 között ugyan a megjelent munkák száma 20 százalékkal emelkedett, miközben az összpéldányszám a hatvan százalékára esett vissza. Manapság, amikor úgy teljesedett ki a publikáció szabadsága, hogy nincs egyetlen könyvkiadó sem a sok száz közül, mely „keresztfinanszírozás” révén 44
