Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 3. szám - Pomogáts Béla: Az integrációs politika és a magyar-román kiegyezés
formáló része mindig az idegenekkel”, általában a magyarokkal szemben határozta meg a saját kollektív azonosságtudatát. A más nemzetiségűekkel szemben érzett bizalmatlanság és gyanakvás így a nemzeti identitás része lett, és a román-magyar (vagy román-szláv) konfliktusok a politikának abban a szimbolikus és mitikus övezetében is szerepet kaptak, amelynek igen nagy hatása van a kollektív mentalitásformák kialakulására. 2. A jelenlegi román kormánypártok soraiban nyilván számos olyan politikus lép fel, aki a magyarok számára kilátásba helyezett engedményeket csupán taktikai meghátrálásnak tekinti, és úgy gondolja, hogy a felajánlott és szerződésben rögzített kisebbségpolitikai reformokat fokozatosan „fel lehet szalámizni”: először a kulturális autonómia követelményét (ez már megtörtént), aztán az önálló magyar felsó'soktatásra tett ígéretet és a magyar nyelvű történelem- és földrajzoktatást (ez most folyik), a későbbiekben pedig a többi követelést és ígéretet. A román politikai életnek ebben a tekintetben igen nagy hagyományai vannak, a magyar intézmények és a kormányzati ígéretek eróziója többször is végbement: 1920 után, 1947 után, 1971 után és 1989 után. Miután a bukaresti kormány birtokába vette az egykori magyarországi területeket, nyomban megfeledkezett arról, hogy az 1918 decemberi gyulafehérvári román nemzeti gyűlés határozatai teljes körű önkormányzatot helyeztek kilátásba a Nagy-Románia területén éló' nem-román népeknek, de ugyanígy megfeledkezett az antant hatalmakkal (akiknek Erdélyt köszönhette) 1919-ben megkötött kisebbségvédelmi szerződés előírásairól is. A nagyromán állam alkotmánya egyik jogi dokumentumra sem utalt, és figyelmen kívül hagyta a korábban tett autonómia-ígéreteket. A második világháború után a bukaresti kormány, mindekelőtt annak érdekében, hogy megszerezze a párizsi békekonferencia (nyugati) nagyhatalmainak jóindulatát és hozzájárulását az 1939-es határok helyreállításához, ismét széleskörű kisebbségi önkormányzatra, emellett a magyar-román határ „légneműsítésére” tett ígéretet. Valóban létre is jött a kilátásba helyezett erdélyi magyar kulturális autonómia néhány fontos intézménye, mindekelőtt a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem. Aztán 1947-1948 után a további ígéretek megvalósítása rendre elmaradt, és lassanként felszámolták, átalakították, jelentéktelenné tették a meglévő magyar kulturális intézményeket, a legfájdalmasabb veszteségként 1959-ben megszüntették a Bolyai-egyetemet. A hatvanas évek végén ugyancsak kapott az erdélyi magyarság új ígéreteket, kifejezetten amiatt, hogy Ceausescu egy lehetséges szovjet nyomás ellenében (az 1968-as csehszlovákiai válság után) erősíteni kívánta a romániai társadalom belső kohézióját. De igen gyorsan, már 1971-től: a pártfőtitkár pekingi látogatásától kezdve, az ott bíztatást kapott doktrinér sztálinizmusa és sovinizmusa hatására, ismét megindultak a magyarellenes intézkedések, majd a valóságos kisebbségellenes .gőzhenger”, amely 1988-ra a falurombolási tervekig jutott. Végül az 1989-es történelmi változások (a „temesvári és bukaresti forradalom” után) is történtek ígéretek, amelyeket az Iliescu-kor- mány végülis teljesítetlenül hagyott, és az erdélyi magyarság továbbra is csupán azokra az intézményekre hagyatkozott, amelyeket ki tudott küzdeni magának. így, ahogy már állítottam, félő, hogy a román politikai életben, természetesen a kormánypárti oldalon is, számosán vannak olyanok, akik a de248
