Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 3. szám - Pomogáts Béla: Az integrációs politika és a magyar-román kiegyezés
kai szervezet több követelésének elfogadása és kormányzati szerepvállalása tesz lehetővé. Román politikai stratégiák és taktikák Az imént jelzett kettős román politikai stratégia ingott meg az elmúlt esztendő utolsó hónapjaiban. Ennek a megingásnak több magyarázata van, és csak a román történelemben tájékozatlan, naív elmék hihettek abban, hogy a magyar-román kormányzati együttműködésnek sima útja lesz. De lássuk a magyarázatokat, pontosabban a magyarázat-kísérleteket. 1. A román társadalomban mindig igen erős törekvések éltek arra, hogy az állam területén élő népesség egynyelvű és azonos kultúrájú, vagyis román legyen, és a másnyelvű népcsoportoktól is, miként most Pruteanu szenátor a magyaroktól, megkövetelte a román nemzeti identitást. Tehát nem pusztán az állampolgári korrektséget, nem pusztán a patrióta érzelmeket, hanem a nemzeti azonosulást is. Ennek a mélyről fakadó meggyőződésnek a következtében hajlik a mindenkori román politika az etnokratikus megoldásokra és az erőltetett asszimilációra, és arra, hogy például az erdélyi magyarokat „magyar nyelvű románokként” könyvelje el. Mindennek történeti, pontosabban mentalitástörténeti háttere van. A román nemzet és a román állam nem igazodhatott a nyugat vagy közép-európai (lengyel, cseh, magyar, horvát) fejlődés törvényszerűségeihez, a hosszú évszázadokig tartó idegen (török, fanarióta, orosz) uralom felhalmozta az idegengyűlölet érzéseit. A románokkal együtt élő cigányok egészen a múlt század utolsó évtizedéig rabszolgasorsban éltek, a zsidóknak pedig egészen 1919-ig nem voltak polgári jogaik. A trianoni területrendezés óta a közel kétmilliós magyar népcsoport sem kapott kollektív jogokat, noha a modern román állapot és az úniót megalapozó 1918-as Gyulafehérvári Nemzetgyűlés határozatai ezt kilátásba helyezték, a nyolc évszázadon keresztül Erdélyben élő szászok és a háromszáz éve a Bánságban és Szatmár megyében letelepült svábok közösségeit pedig szinte teljesen felszámolták a Ceausescu-rendszer évtizedei. A román állam, igen régi hagyományai szerint, mindig etnokratikus jellegű volt, francia mintára a „román politikai nemzet” elvét vallotta, és legfeljebb külső vagy belső kényszer hatására engedett teret a nem-román népcsoportok (magyarok, németek, ukránok, törökök, zsidók, stb.) önszerveződési törekvéseinek. A román történelmet mindig erős frusztrációk terhelték meg, és valójában a nagy nemzeti sikerek (1918 és 1944) is újabb frusztációk forrásává váltak, minthogy a hatalmas területeket birtokába vevő bukaresti hatalom szinte mindig szomszédainak revíziós törekvéseitől tartott, és ezért mindig a nemzeti kisebbségek erőszakos asszimilációjával vagy át- településére késztetésével próbálta konszolidálni a háborús körülmények között elért területi nyereségeket. A bukaresti politikai doktrina úgyszólván folyamatosan a nagyromán nemzetállam kiépítésére törekedett, ennek a stratégiai célnak rendelve alá a demokrácia követelményeit és a kisebbségi jogokat. A román nemzeti tudatba (akárcsak a szlovákokéba) mélyen beleivódott az a meggyőződés, hogy a nem-román népcsoportok, mindenekelőtt a magyarok folyamatosan veszélyeztetik a román állami egységet s ezen keresztül a román nemzetet. A román értelmiség egy számottevő és vélemény247
