Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 3. szám - Kerékgyártó György: Fitria
KERÉKGYÁRTÓ GYÖRGY Fitria RÉSZLETEK A REGÉNYBŐL (egy) Ebben mindannyian egyetértettünk: olyan hülye halál, amilyen apánkat (férjünket) elragadta, nincs is. Amúgy kiábrándító volt, hogy ő maga el sem jött a temetésére. Bizony, álltunk ott a kicsámpázott sorok között, figyeltünk, ahogy a rokonok a rögökkel szöszmötöltek, a sírkőre helyezett fényképet simogatták, ahogyan arcukat eltakarták, és valakinek a vállára borultak; nővérünk (lányunk) cipője sarkán billegett folyvást, nehezen szabadulva a ragacsos föld szorításából, öcsénk (kisebbik fiunk) gyapjúnadrágját igazgatta, széles, meggondolatlan mozdulatokkal vakarva el a viszketős anyagot a comb éretlen ívén, én pedig éreztem, mert éreznem kellett, hogy az izzadságcsöppek lassan végigszánkáznak gerincem árkában, s megpróbáltam ráhibázni, mi lesz, ha ezek összegyűlnek ott lenn, a seggemnél - csak anyánk állta (igen, így:) a sarat, mozdulatlan maradt, a sírás eszébe sem jutott, az számára árulás lett volna, de megadóan tűrte az ismeretlen öleléseket, csókokat; s miközben így cuppogtunk dörgölőztünk, izzadtunk, kitárt karokba burkolóztunk, a szemünk sarkából óvatosan lestünk széjjel, mozdul-e valami, itt van-e ő, ha már búcsúztatjuk? De nem, apánk (férjünk) távol maradt - ezt már a ravatalozóban be kellett volna látnunk. Utolsó találkozásunk tehát elmaradt, csupán emlékeinkre hagyatkozhattunk, melyeket két nappal a halálhír érkezése után szedegettünk össze: akkor észleltem a jelenlétét, nem láttam, nem hallottam, de tudtam, hogy ott j ár-kel a szobában, amelyben azelőtt soha, a teret nézegetni, a könyveket, engem, s habár értettem, semmi rosszat nem akar, fejemre húztam a takarómat, a hideg falra tapadtam, és igyekeztem leküzdeni erős éjszakai éhségemet. Anyánk, aki elvből utasít el minden ezotériát, könnyezve számolt be később két hasonló látogatásról. Lehetett volna „vidám” temetés, mint egy másik, esztendőkkel korábban, napfényes őszi délelőttön, amikor barackpálinkát ittunk az arcátlan virágkereskedők során egy koszlott teraszon, s amikor megoldott nyakkendővel, zsebre csapott kézzel kacsáztunk ki a hatalmas kapun a búcsúztató szöveg mondatait ízlelgetve, köpködve. Emlékszünk, aznap anyánk letért az útról, és korán hullott falevelek után kutakodott a friss avarban, amiket a buszmegállóban szégyenérzet nélkül gyömöszölt fekete bőrtáskájába. Apánkkal (férjünkkel) kérdeztük, mindez mivégre, ő vállat vont, nevetve válaszolt: ha szégyelljük, menjünk át a másik oldalra. A vonaton, a párás ablakot törölgetve, majd a kezemet, mely a párás ablak titkos mocskától feketéllett, futott át eszemen, hogy hiába is felednénk az elemek szitáló esőben, átázott földben, a 232
