Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 3. szám - Zsávolya Zoltán: Hamis hold

lokát. Jól pihen.” A lány erre ellöki magától Ficstót, megint felül, ide-oda nézeget a sötétben, mintha a diófák homálylóan összemosódó koronájában lapulna meg valami segítség s azt keresné. Vagy a nem túl távoli rét kaszálat- lanul hagyott, magas füvében kúszna feléjül. Az erdőből ugrana elő, ahol addig egy vén tölgy odvábán lapult. De semmi válasz a környezet részéről, szerencsére. Örvénylik csak észleletében a csendes kánikulai éjszaka. Legfeljebb ott sárgás és tömbszerűen megsűrűsödött az állaga, ahol az én figyelmem csapong melletük, a dühös-nyugtalan nőből immár kihullva. Ez visszahajol a férfihoz, egészen közelről súgja neki: „Tedd rá a macskát!” A férfi hevesen rázza a fejét a szénán. „Hallod?!”, szikrázik a lány szeme. „Te lüttyő selyemfiú! Tedd rá a mellére a macskát.” És elhanyatlik ő is, mintha iszonyúan fáradt volna. Nyújtózik a szénaágyon, egy kitömött, rossz hátizsákot igazít maga alá. Teljes szélcsend van, levél se rezdül, csak a forró éjjel küld a bőrükre egy-egv újabb verejtékhullámot. Látni akarom az arcukat, ezért a két fekvő alak fölé terülök, de olyan sűrű a sötétség, hogy még az én gondos fürkészetem sem tud kivenni semmit. Később Ficstó imbolyogva feltápászkodik, visszagyűri az ingét a nadrágjába, és nehézkesen megindul befelé. Lassan, óvatosan megy, majdnem lopakodva, hiszen nem tudhatja, nem figyelik-e valami rejtekhelyről, nem osont-e be egy túlbuzgó szoldát a házba vagy a lugasba. Szorosan követem, hol a szúnyogfelhő képében rajzom a szeme körül, hol meg szőlőkacsok formájában csapódom a hátához. A gádorba érve még jobban lelassít, megnyitja, majd becsukja maga mögött a földes konyha ajtaját, a tisztaszobáéval ugyanezt teszi. Végig a sarkában nyomulok. Bent, ha lehet, a kintinél is töményebb a csend, és most ott állunk megint a feltornyozott ágy-rengeteg előtt. Topor- gásunktól megdobban a pincefedél. Az asszony alig kivehetően, viszont szabályosan lélegzik: alszik:, változatlanul, aprókat nyög közben. Nyugvása nem frissíti fel, percről-percre fogy az ereje, ahogy fújtat, mintha máris lelkének foszlányai jönnének kifelé. Érezni, hogy az elmúlás madarának szárnyai suhognak a helyiségben. Fejmagasságból sárgászöld szempár látszik sakkban tartani ezt az óriási madarat. A fiú vigyázva odalép a nehéz ruhásszekrényhez, villámgyorsan felkap a tetejére: egyből a kezében kalimpál a hatalmas sziámi. Következő mozdulatával odateszi a tökmellekre, félig-med- dig a fekvő asszony nyakára illesztve a szőrgombolyog épphogy azonosítható hasát, mancsait, fejét. Vár, amíg az állat megnyugszik az ismerős, kedvelt helyen, barátságosan végigsimít a hátán. Hátrébb lép, onnan figyeli a művét. A beteg megmozdul álmában, nyugtalanul sóhajt a nehéz teher alatt, motyog valamit, de nem ébred fel. Ellenben a macska még feljebb csúszik a hangra, dorombolva a nő szája fölé pakolja mellső lábait, elégedetten csavargatja a nyakát, így helyezkedik tökéletesen komfortos pózba. Nem vagyok ott és mégis ott vagyok!: kihízott, kelttészta-világú arcom modellezett, mű-teliholdként mozog a helyiségben. Vagy mintha koronghal villanásnyi hasafehére lenne ide-oda lebbenő pillantásom egy vérsűrű, koromfekete folyadékkal töltött akváriumban. Nyughatatlanul vetődöm összevissza az ágytól a szekrényig, a teljesen leeresztett redőnycsíkok deszkasávjaitól a nehéz redőzetű szobaajtóig. Mindent látok, mindent tudok, mindent érzek és érzékelek, átjártam három lelket, három testet: három teljes életet. Betöltőm egészen mostani négyzet- métereimet is. Szinte egyfajta galaktika-folt csillagászati fotójaként oszlom- kenődöm derengő távlattá a közvetlen közeli láthatatlanságban. Hamishold218