Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 3. szám - Zsávolya Zoltán: Hamis hold

fényem az egyetlen (képzelt) világosság a szűk, levegőtlen térben, eltekintve persze a macska elégedetten parázsló szembogarától. Látom és átélem az öregasszony hánykolódását, nehéz lélegzését, fulladását, hörgését, fojtott álmát, amely tarka forgatagban ismétli számára a valaha végigélt helyzeteket, és amely egyetlen erőteljes, de mégsem túl megrázó vágással a közeledő halál egyre töményebb káprázatába csúszik át. Nem vesztem szem elől a legény összefont karokkal álló, feszülten figyelő alakját, a fejében és a hasa körül érzett sugárzó, szorongató ürességet, és világos előttem a fmompuhán telt, feszülő vászonruhás, duzzadt almamellű, fiatal női test is odakint a szérűs- kertben, ahogy a szénanyoszolyán hánykolódik, álmatlanul ül egy darabig, felkel, járkál egy keveset, de a szilvafák csoportjánál visszahőköl. Ficstóból most eltűnik a feszültség, karjait ernyedten leejti. A macska szemét nézi, a vak fallá összezuhant redőnyt, hátha mégis behull valamennyi fény. De nem: egyedül én látok jól. O csak hallgatja az egyre gyengülő szuszogást. Azt a csendet, amelyben igazán még egy foszlánymoccanásnyi hallgatnivaló sincs. A távolodó elmúlás-madár szárnyának lehéletgyenge rebbenés-hullámait fogja fel a bőre; amelynek helyére, némán magam is, én húzódom-teijengek a halott fölé. Aztán már én sem. Pár pillanatig beiszom még a szoba teljes mozdulatlanságát, rögzítem a részleteket, utána egyetlen hussanással átvágom magam a dohos, vastag falakon. Sietve szabadulok.

Az oszlopos, bolthajtásos gádorban testelök vissza vagy két méter magasságban mozgó, holdvilágformán lisztfehér, tényleges emberpofává. Emberré, Mojzer Lajcsivé (ha tetszik, nem szégyellem: Ficstóvá), aki egy darabig az ablaktalan előhelyiség sarkába húzódik, a legkisebb mozgás nélkül figyelve a körös-körül némán zuhogó forróságot. Aztán lassan megint a bejárati lépcsőhöz megyek, mint annyiszor az álmatlan éjszaka folyamán. Onnan a lugast és az előkertet pásztázom végig, a hátsó udvart, a gyümölcsöst és a szérűt ezúttal nem veszem célba világosban úszó tekintetemmel. Úgysem látnám tisztán, nem is beszélve messzebb lévő dolgokról, amilyen a rét, a szántóföld vagy az erdő. Ezek már tényleg annyira távoli objektumok, hogy kár is volna foglalkoznom velük. Különösen, mivel a földes konyha és a tisztaszoba felől újfent fájdalmas, beteg nyögdécselést van módomban hallgatni. De azért világít, világít csak a képem, rendületlenül, mintha átröntgenezhetne valami eltitkolt múltat. Hát igen, ötven év távlata s az évtizedek elteltével kísérteties hasonlósággal előadódó szituáció. Vagyis: odabent az egykori „kis ribanc”, mint valamikor a banya, betegen, szenvedő nagyon-betegen, nekem. Jól viselem, bár sajnálom a szenvedése miatt. Mindenesetre tartom magam, jelentőségteljes a pillantásom, azt mondják: gőgös-öntudatos, ezért ejthetem az ittkinti egyedüllétben előre akár a lábamig is (büntetlenül): hajolhatok meg, dőlhetek le a priccsre, ahonnan annyit sem látni a fák homályba burkolózó koronájából, mint addig. Neki is fordulok a fekete levegőtömbnek, amely mozdulatlan, és nézek-nézek csak rá. Hatolok egyre előbbre, tovább, benne: de sehová konkrétan. Míg már szinte eltávolodom, úgymond kitávolodom magamból magam is, amíg gondolatban már alig maradok a helyemen. Az abszolút távolságig jutva szinte elenyészik a fehérségem fénye, mondhatni: szétoldódik. Tömör azon a részen a csend is, nem töri meg semmilyen mozgászaj rebbenése, annyira nagy a kánikulai kihaltság. Szellő sem indul, és érzem, hogy a hangtalan meg fekete éjszaka összefüggő masszája - ebben a pillanat219