Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 3. szám - Zsávolya Zoltán: Hamis hold
Hamis hold A fülledt éjszakában úgy mozdul fel kihízott, kelttészta-fehér arcom a gádor belső-hosszanti oldalán, mintha díszletszerű telihold lenne. Időnként felhő úszik eléje, hogy aztán újra előbukkanjon: ilyenkor törlőm el homlokomról megint egyszer a verejtéket s ejtem le ismét a kezem. Vagy éppen visszafordulok a földes konyha és az egyetlen (a „tiszta” szoba felé, ahonnan beteg nyögdécselést vélek hallani. Gondolom, ilyenkor sem világít az udvar felé a képem, míg egyébként igen. Jelentőségteljes a tekintetem, ami nem csoda, hiszen vizslatásomat nappal, tehát az életben mindenki fontosnak tartja, nem hiába Mojzer Lajcsi a becsületes nevem (igaz, gúnyolódva másképp is hívnak). Ezért ejtem gyakran egészen a lábamig a pillantásom: hajlok előre, dőlök le ittkint a priccsre, ahonnan annyit sem láthatok a fák homályba vesző tetejéből, mint addig. Neki is fordulok a fekete levegőtömbnek, amely mozdulatlan, és nézek-nézek csak rá. Hatolok egyre előbbre, tovább, benne: a kerten át, közeli bokrokon, távoli sűrűségeken keresztül, míg már szinte eltávolodom, úgymond kitávolodom magamból magam is, annyira, hogy úgy érzem, alig-alig maradok a helyemen. Ilyen messzeségig jutva majdnem elenyészik a fehérségem fénye, mondhatni: szétoldódik. Környezetemben tömör a csend, nem töri meg a bokrok hullámzása vagy az élősövény rebbenése, annyira nagy a kánikulai kihaltság, szellő sem oson. Most felkelek, s vagy két méter magasságban hordozom errearra pofám lisztfehér sugárzását. Görnyedt-lom- posan csúszom el az áthevült gádorfal mellett és lehajtom a fejem amikor odaérek a lépcsőlejáró elé. Érzem, ahogy a hangtalan meg fekete éjszaka összefüggő masszája - ebben a pillanatban sem másképp, mint egyébként - zaj híján is számtalan apró darabra bomlik szét. A feszített némaság mozaikos töredezettségűre barázdált felülete végleg százfelé hull, közben magába nyeli az arcom mélyéről áradó sejtelmességet, amely saját derengő erőterévé szerkeszti át a sűrűn benőtt háztájat. Meglehetősen hallucinálok, de látok is egyúttal. Kívülről, filmszerűen szemlélem magamat és ezt a házat, amelynek bejáratánál tartózkodom. Látom másként, jobb állapotban, (régebben) mint ahogy most leledzik: ahogy üvegsíkjai tompán tükröznek a lunatikus káprá- zatban, az ablakdeszkáira helyezett muskátlik virágpamacsai pedig érzékenyen rezdülne. Van úgy, nem is ritkán, hogy erre az alapra más, fontosabb látvány adódik rá nekem. Ilyenfajta lényegesebb érzékelésem kezd működni, amikor a gádor legkülső oszlopánál két emberegyedet látok meglapulni a hőségtől pihegve. Nyilvánvalóan félnek is, nemcsak óvatosak. A nyurga-telt, gyolcsfehér ingű egy nő, a hórihorgas-szálas, rongyosruhás egy férfi. Összebújva állnak, szinte egészen mozdulatlanul, csak a fejüket forgatják néha ide-oda kutatva, nézésük mintha az én figyelmem láthatatlanul derengő szőke reflektorkévéjébe oldódna bele. Tekintetem keresztülfolyik rajtuk, továbbzökken a lugasra, a bokrok homályába, megy-teijed, a szérűskert mélységeiben erősen felvillan, majd 213
