Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 3. szám - Zsávolya Zoltán: Hamis hold

elenyészik. A férfi szeme mintha követné a csóva haladását, de ez persze lehetetlen, hiszen aligha láthat akármilyen fényt is belőlem kiindulni: csak én képzelem egy pillanatra olyannak a gesztusait. A nő' most felnéz, aprókat rándít magán, félig kibontakozik az ölelésből, előrehajol, kisvártatva kérdőn felhorgad a felsőtestével, ekkor a férfi lemondóan-figyelmeztetően nemet int. A hosszúra nőtt, jóanyag lány erre teljesen kiszakad a férfi karjából, újra előre bukik a feje a mellére, az előbbinél hosszabban időz ott, aztán, lendületesen, megint kiegyenesedik, s most nagyon közel hajolva próbálja fürkészni a másik vonásait. Ismét elutasító intés a válsz, de most kérlelő-reménytelen mellék- rebbenést is látok benne. Tekintetmezőm foszforeszkáló tejútja a szénaboglyák messzeségéig jutva, ott megfordulva, bizonytalan amőboid mozgással érkezik vissza, ereszkedik le rájuk. Fokozatosan mind kisebb távolságról vonom be őket szemvonalam síkjába, anélkül, hogy magam egy tapodtat is közelednék hozzájuk s hogy fogalmuk lenne a jelenlétemről. Nekem persze közvetlen tudásom van a testükről, érzem izzadtságszagukat, hallom szívük riadt kalapálását, elfojtott lihegésüket. Később féléjük ugrik a szemrésem, akárha magam tempóznék jó-embernyi magasban (mint Chaggal egyes bámulatos mértanú és színkomfortú látományai). Az ovális metszésű, finomruganyos húsbélésú pofika, a majdnem folyton lehúnyva tartott szende szem- pillázat, illetve a zavarbaejtően sűrű lollibarna szemöldök mellett egészen a nyakigláb kamasz fejmagasságáig suhanok fel így, észrevételezem az elkapart pattanásokat egyébként is rücskös arcán, kívánástól cserepes szájaszélét, magát domborműszerűen ki-kidolgozó halántékerét. Ekkor hátuk mögött leereszkedve visszahullok önmagamba. Szemlélődő figyelmem végigsuhan a gádoron, utána kísérteiként máris a konyhaajtóig, azon keresztül a nehéz levegőjű, dunyhás szobába érkezem. Itt majdnem vághatóan sűrű a sötétség, csak az én pofám pudingfelfújtjának világa teijeng a helyiségben, s ezt a sej- telmességet a lazán leengedett redőny résein át csíkosán beeső holdsugárban úgy is fel lehet fogni, mintha kívülről szivárogna be valamennyi fény. Ebben látni, hogy az ágyon puffadt hasú, tökduda mellű idősebb asszony fekszik a hátán, majdnem magatehetetlenül. A helyiségben fülledt meleg van (amihez egy jókora hím szánni cica jelenléte is hozzájárul), ezért a beteg nincs betakarva, csak egy piszkos-rongyos hálóing borítja kövérségét. Vöröspozsgás, véreres arcát alig-alig mozdítja erre vagy arra, pámás alkarját próbálja csak néha gyöngyöző homlokára vonni, de a vállára rakódott és a hónalja alatt felgyűlt hájrétegek miatt nem tudja rendesen mozdítani a kezét. Szemét fel sem igen nyitja, nehezen lélegzik, fújtat, nyög, köhécsel. Kicsivel később, mikor az éjszaka holtpontszerű szörnynémasága eseményhiányosan fel- rémiszti, éber-érdes, eldohányzott hangon szólongatni kezdi a kívül povedáló fiút. Fogalma sincs, hova tűnt mellőle. Mivel nem érkezik válasz, bizonytalan mozdulatokkal az éjjeliszekrényre helyezett lavór után kapoz, amelyben öblítővíz s a frissítéshez szükséges szivacs található. Igyekszik oldalra hengeredni, lerántja az edényt, így a szennyes víz kiloccsan, maga a bádogalkotmány pedig hatalmas zajt ütve elgurul az olajos padlón. Ettől mintha üregesen kongana padozat, és az ágy előtti kilépőszőnyeg tényleg egy titkos pincelejáró ajtófedelének lakatcsatját rejti. Annyi eredménye van csak az akciónak, hogy a normális körülmények között a nő hasán pihengető sziámi, amely éppen megszokott vártájára igyekezne, visszakozik, azaz nem szökken

214