Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 3. szám - Zsávolya Zoltán: Meskete
Régmúlt korom hírvilágának hasonlíthatatlan fényességű ikercsillaga villan fel; hórihorgas alakom tökre megvilágosodik benne s mostani vártámon, az éjszakai ablakban. Semmi kétség: itt a közelemben a híres duó, odalent grasszál a sötét és kopasz, fagyott hópermettel beszitált bokrok mögött. Kicsivel később már jön felém, egyre közelebb ér hozzám: áttör hirtelen a rejtelmesen benőtt területszakaszon, eljut a szabadba. Kicsoda e kettő?, e két, velem együtt meg legalább három (ha mostani, róberti létezésemet is ideértem). A békéscsabai szatír, először is; azután: a bajai hulla. Fura egy pár ember, legalábbis aligha képeznek felemelő látványt, ugyanakkor nekem közöm van hozzájuk, könyörtelenül, nem is kevés. Mindegyik én vagyok, mindegyik létezése az én birtokom. Az utca viszont hozzájuk tartozik, az övék szinte, ahogy távolodóan-elfutóan (ha tetszik: elfolyóan), beletorkollik a tőlük elválaszthatatlan történésekbe, illetve azok medrét alkotja. Egyszóval, a legkevésbé sem félre tolni való díszlet csupán, amely tényt nem kívánom elhallgatni senki előtt, ellenkezőleg: totálisan hangsúlyozom. Rettentően szükségeltetik ez az utca, amely nem létezik, de amelyet ismerni és gyűlölni tudok, ahol lakok mégis, múlhatatlanul, hogy az a ...!, hogy tényleg a múlt örökre elsüllyedt Atlantisza. De az-e, hát (az egész), valóban?: múlt-e igazán?, hiszen - úgylehet - a jelen ez, nem tűnt el semmi, és mindössze kontár módon elfedettnek bizonyul idáig tökéletesen lezárultnak hitt kettős végem. (Vagy befejezhetetlennek a csupán gondosan alámerülő „életdarab- valami” duplázata). Mármost: hová legyek?, ilyen körülmények között. Reálistának kelli lenni az ember, végül is, mindenestül. Ezt megtanultam. Mit is vegyek, ezen elvárás teljesítése érdekében, szemügyre? Csakis a lenti utcát. Amint valóban, azaz a maga egyetemleges időbeli rétegzettségében, immár örökre egy pillanatban (bennem): vagyon. Bodó Polikárp - ennyi, akkor, a név; kitalált, hamisított igazolványú, csak ám annál inkább az enyim -, ez a rosszul öltözött egyén az utca túlsó oldala felől tűnik fel, onnanról érkezve szeli át az előttem elterülő, tőlem távolabbi hosszanti szegélyén sűrű növényzettel határolt autóparkoló hosszát. Jön keresztül az elvadult területen; közben idefent, az ablakból négelődi (lefelé fordulva) (és nyilvánvalóan az én képemben) a fejleményeket. Van mit néznie, odalent megesik vele egy és más. Mint műmajmot profimód szájbarúgja egy szembejövő fantomkoca: Jupiter Jennifer, mire lehanyatlik, elalék. Meghal, tulajdonképpen, mégsem igazán. Lelke az őt karatelábbal elpusztító durvalány „kísérőjébe”, egy Zajgó Róbert nevű fiatalember vézna testébe ugrik át (bumm!), egycsapásra kiszorítva annak csenevész élet-lehét, mely (ellen- tételezésül?, kárpótlásul?) az ő addigi, szintén nyomorúságos fizikai állapotban leledző porhüvelyébe kényszerül. Ez utóbbit megfelelő közüzemi szervek az ilyenkor szokásos helyre szállítják. Ottan felkel és járkál, mondhatni: zajog a lelke is, ami érthető, minthogy eredendően Zajgó Róbert ugyan, hivatalosan ellenben újabban az elhalálozottnak tekintett Bodó Rolikárpnak számít. Szerencsére senki sem látja ekkor, így nem ijedhet agyon tőle emberfia. És így történhet meg az is, hogy egy óvatlan pillanatban a Halpiacot övező sikátorokból kibukva a kikötőig botorkál. Ekként eshet ugyancsak, észrevétlenül, a Dunába, sodródhat a folyam habjaiban csaknem a szerb határig. Nem vitás: valahogy a csodás elem működése érthető itt tetten. Kétségtelenül erről van szó: de csak akkor, ha az is rögzíthető, hogy az egész történés kerete minden 207
