Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 3. szám - Zsávolya Zoltán: Meskete

térbeli-időbeli szétrajzás ellenére is kizárólag ez a terület maradjon, ahova lelátok. És bizony így is alakul, nem utolsó sorban azért, mert így akarom, mert nekem - foglya vagyok látványilag a mondott utcának - kizárólag ilyen módon létezhet minden.

Legalábbis telivér párhuzam mindez (a javából), ha nem tévedek, minimum tudati kettészakítottság. Két figura (mindegyik én vagyok), egyik fent az ablakban, a másik odalent a macskaköveken. S a helyzetet nyilvánvaló módon meglehetősen nyugtalanító szokatlansággal bonyolítja, hogy az alsó figura-fél további kettő felé szakad az időben (mint mondtam: szatírrá és hullává). A kérdés mármost az, főképpen, hogyan volna elviselhetővé tehető a kialakult furcsa állapot? Nos, van egy remény az eseményszömyűségekkel való megbékélésre. Előrefelé kell menekülni a mániákus részletességbe, mégpedig: talán az eddigieknél közelebbről vizsgálni az emlegetett híres utcát.

Tehát: egy utca fekszik előttem, amely - hát - nincsen, mégis benne foglaltatik minden, amit itt egyáltalán előadok. Benne van a békéscsabai szatír, mondom, továbbá - szintúgy - a bajai hulla. Eseménymenet-e, hogy előbb a szatír, s csak azután a hulla-. Ok-e(y)? avagy következmény? Provokatívan nyilvánvaló. Mert - és itt nem akarok erősködni-hangoskodni, mivel mostani állapotom csendesen is nagy fényességgel bizonyítja igazam -, valamely hullát kitermeli, esetileg: „szatírizálni” bizonyos mennyiségű emberhúst, én tudom a legjobban: jócskán elég visszabújni önmagunkba. Minden én lenni (ez esetben mindkettő), elég. Átvállalni a duó mindkettejét (nekem, egyedül): bőven alig elviselhető. Ezt is éppen annyira nehéz kibírni, mint ahogy mindent is. Gondolható: a képzelet (ez a képzelgés) teljességgel én lenni. Ugyebár (tudatosítani!): én vagyok ez, mindez, mindkét (a duplálódásba menő látomás). Bizony, nem is olyan szimplán létezve, ahogy a cikkben, legalább két cikkben (!) áll rólam. Haha! A környékre (az utcára) rétegződő két cselekmény (megy alá: hát, Atlantisz!) két alanya vagy embere, egyszerre: egyvalaki. Bodó Polikárp, (hamisított-) „valódilag”. (Újabban, elviekben, valamennyire, Zajgó Róbert - de ez a szempont igazándiból elhanyagolható, hiszen az aktuális lélekminta az érvényes.) Ismétlem: Bodó Polikárp - vagyok eredendően; miközben persze továbbra is igaz: lényemben összegezhető a hely és mindenki, aki felmerül ottan. Elsősorban: a békéscsabai szatír, meg aztán a bajai hulla. S: a nevezetes utca. Ennyit, ezeket igyekeznék végre konkrétan elbeszélni, mindenekelőtt, mindenek mellett, mégpedig egy aprólékos „helyszín-felbontás” munkaszerkezete útján.

Lépek is e kiterjedő műveletrend során, pillantásommal, legelőször is oda, ahol és amikor az utca kövezete valakit arcul csap. Kicsodát?: aki én vagyok, mitagadás (jobb, hivatalos, elnevezés híján, és ekkor): a békéscsabai szatírt. Lebontva, azaz további részleteket megragadóan: az utca fenyeget e ponton, testemet tisztességes alapossággal egy hullává átdobva. A környezet ehhez figyelemre méltóan télies, amolyan fehér szőttesvilágot képez. Köröskörül a láthatatlan ég, köröskörül zúzos homály (este uralkodik a világ ezen pontján). Tagadhatatlan, hogy a dolog, így - bizonyos síkon - nem más, mint maga az abszolutizált fekvő perspektíva. Fekszik hát a dög, bocsánat: így aposztrofálom magamat (a „dögember”) (és - még! - nem a „hulla”). Be van rúgva. Kimozdíthatatlan. Ilyesforma szitut észlelek most az ablakból.

Lehúnyom a szemem, kinyitom, még mindig ez a kép vibrál előttem. Hú208