Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 2. szám - Fábián László: A nemlétező árnyéka vagy bolyongások a recepció esztétikájában

árulkodó, hogy valamiféle természeti mítosz rejlik a történet mélyén, hiszen Szmüma valóban mirrha, de még az is föltehető, hogy az Adónisz név - teszem azt - összefügg az akkád sadurh /sadánis/ - hegy, hegycsúcs szóval. Történetileg hiteles alakhoz azonban nem kapcsolhatjuk.

Mármost gondoljuk meg,_ mennyi kétség vetődik föl bennünk, amikor történelmi hősök (mondjuk: Árpád vezér) XIX. századi arcképét szemléljük, hiszen tudván tudjuk, semmiféle leírás sem maradt fönn róluk, vagy ha mégis, mint - például Könyves Kálmán esetében, akkor a rosszindulat túlzásait olvassuk ki a sorokból, a tendenciózus történelemhamisítást. (Hogy t. i. rút volt, púpos, szőrös és sánta, sőt, még hebegett is.) Ez az aggály semmiképpen nem azonos azzal, amit a mitológiai figurák megjelenítése vet föl, de mégis a valósághoz viszonyító gesztus munkál benne. Olyan erősnek látszik ez a ha- sonlítási ingerencia, hogy időnként komoly ellenvetéseket ébreszt bennünk, amely ellenvetésekben - magától értetődik - a valóságosság a hivatkozási alapunk.

Föl sem vetődik bennünk helyzetünk fonáksága, hiszen egy valótlant akarunk összevetni valami valóságossal, pedig ebben a játékban jószerivel semmilyen fogódzó sem kínálkozik.

Vegyük tehát az általam javasolt alaphelyzetet. A szobrász már kiválasztott egy szépalakú csinos ifjút, modelljéül, ebben a pillanatban ott áll a műteremben beigazítva a megfelelő pózba, szemből lámpa világítja meg, árnyékát ferdén a padlóra vetíti. Aligha tévedek, ha azt állítom, ez a „legvalóságosabb” lehetőség: a szépség, a klasszicizáló beállítás ilyen lehetett volna, ha Adónisz valaha is élt volna és szobrász kortársa megmintázza.

Belépve a szobrász műtermébe (amit mellesleg egy festővel közösen bérel), többféle magyarázata is kínálkozik számunkra a jelenetnek.

1. A szobrász a szép Adónisz megmintázásához készül és már beállította modelljét; azaz: amit alaphelyzetnek neveztünk az imént.

2. A beállítás nem a szobrászé, hanem a festőé; a megvilágítás amiatt is érdekes, hogy a művész milyen festői viszonyba tudja hozni a meztelen emberi testet és vetett árnyékát.

4. A szobrász és a festő közös akciójáról van szó, amelyben görög mitológiai szituációt installálnak; tehát ez maga a mű. Mi következik ezekből?

Az alaphelyzet nyilvánvalóan a modellált valóság. Mivel azonban ez a valóság csupán a görög mitológiában valóság, nevezhetjük kvázi-valóságnak is. A modellálás önmagában imitációt jelent, az „eredeti” helyzet, alakzat fölidézését. Ilyen eredeti azonban - tudjuk - nincs, mindössze kvázi-eredetiről beszélhetünk. Kontrollálni nem tudjuk, legföllebb ismert megjelenítésekkel vethetjük egybe. Azt viszont értjük, hogy a leendő szobor szempontjából közömbös az a vetett árnyék, amelyik a padlón nyújtózik.

A festő esetében csaknem ugyanez a helyzet, azonban a megvilágításnak más a jelentősége, hiszen - nagy valószínűséggel - az árnyék fontos szerepet kap a leendő képen. Vagyis a kompozició esetleg a fény-árnyék játékára épül majd, nemcsak amiatt, amit Petőfi mond - „Ahol árnyék nincsen, ott a

Fényt sem igen látni meg”- hanem mert festőnk a clair-obscur jeles, noha kissé unalmas akadémikus mes-tere.

Ha viszont installációként próbáljuk a látványt értelmezni, akkor föl144