Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11-12. szám - MELLÉKLET - Írottkő Stúdió
IX PRÓZA ráneumban szétszóródott zsidóság kőbe faragott jelképe, a nagy Templom emelkedik az ég felé; tornyai még ide, a faluszélre is elsejlettek. Az utolsó lépéseket - lecsusszanván szamaramról - gyalogszerrel tettem meg, összeszűkült szemmel, mert mellkasomat valami kimondhatatlan érzés forrósította át, felajzó és zavarba ejtő egyszerre. Csapatom nagy részét - kerülve a fölösleges riadalmat - a falu határában táboroztattam le egy ciprusfa sátorformájú lombkoronája alá, s szigorúan meghagytam nekik, hogy csak segélyhívásainkat hallva tegyék be lábukat a házak közé. Házakat mondtam, de amint legényemmel, Flaccusszal és néhány trák légionistával bemasíroztunk, bizony rájöttem: Betánia nem több kidőlt-bedőlt viskók meg kalyibák minden rend nélkül összerótt halmazánál. Újra arra gondoltam (amiképp már oly sokszor Júdeába helyezésem óta), hogy a római civilizáció, utaink és vízvezetékeink úgy kell ennek a beteges istenkeresésbe feledkezett népségnek, akár éhezőnek a falat kenyér. A falubeliek többsége alighanem földjein dolgozott, mert a viskók előtt csak éretlen kölykök hancúroztak a porban vagy méla tekintetű'aggastyánok dünnyögtek maguk elé, no meg egynéhány asszony jött-ment; egyikőjük el is ejtette a kezében tartott cserépfazekat, mikor megpillantott bennünket. Mivel tűrhetően beszélem az arameus nyelvet - a hosszú szolgálat alatt ragadt rám a Jordánon túl megtudakoltam tőle, merre lelem a halálból föltámadott Lázár házatáját, mert szólni kívánok vele, de mihamar. Az asszony (amúgy takaros teremtés, akinek alig domborodó hasa árulta csak el áldott állapotát) el- fogódottan igazított útba, a legmagasabban épült viskóra mutatva, melyet dúsan zöldellő csipkebokrok szegélyeztek.- Ej, de kár, hogy olyan erényesek ezek a zsidó vadmacskák - súgta fülembe bizal- maskodón Flaccus, a bokrok felé menet. - Ha csak egyet is a kezem közé kaphatnék...- Eszedbe ne jusson semmi meggondolatlanság, te fiú! - mordultam rá, mire ő új szokása szerint, kurta szünet után, a názáreti Jézusról kezdett fecsegni, hogy eloszlassa esetleges neheztelésemet. Ez volt a Hippokratészt is felülmúló nagy orvos egyik utolsó csodatétele, mely tudomásomra jutott a kivégzése előtt. Egy kapemaumi százados szolgájával történt az eset, akit a magát istenfinak tulajdonító próféta oly módon állított talpra halálos nyavalyájából, hogy be se tette lábát a tiszt födele alá.- Pedig már a végét járta szegény ördög és a centúrió is fogát csikorgatta tehetetlenségében - tődította Haccus -, mígnem eszébe jutott a Názáreti, aki aztán egykettőre elintézte a dolgot - fejezte be ravaszkásan elkerekülő szemmel, mintha csakugyan hinné a mondottakat. Magában nyilván úgy okoskodott, hogy Rómában a legostobább proletárok is dajkameseként nevetnének és csúfolnának ki egy efféle adomát. Flaccus persze tovább sugdosott volna a fülembe, ám ekkor egy rémisztő külsejű, madárijesztő forma alakot pillantottunk meg a csipkebokrok árnyékában üldögélni, jobban mondva a gyomorbajosok testtartásában görnyedni. Legényemnek tüstént torkára forrott a szó. Nem kellett mondania senkinek, tudtam, ki ücsörög ott olyan keserves pózban, céltalanul és becsapottal!, mintha csak a világ végezetét kémlelné. Ámbátor Lázár még fiatal férfi volt, világéletemben nem láttam az övénél vénem- beribb testet és arcot. Haja fehéren világított elő az árnyék feketeségéből, orcája viaszszínű volt, természetellenesen mély barázdákkal szabdalva, beesett szemgödre legalján pedig oly pillantás fénylett és szúrt szíven, hogy beleborzongtam. Észrevettem, hogy társaim is összerándultak e hullaszerű teremtmény láttán. A babonás trákokat semmi pénzért sem lehetett volna közelebb csalogatni, s néhány lépés után a magát fölvilágosultnak tartó Flaccus is lemaradt, aki pedig a Mithrász-hiten éppúgy durván gúnyolódott és röhögött nemegyszer, mint a zsidók láthatatlan Jehováján. Egymagám óvakodtam oda Lázárhoz - mert ki más lehetett volna az istenadta? -, s
