Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11-12. szám - MELLÉKLET - Írottkő Stúdió
PRÓZA------------------------------------------------------------------------------------------- X k arnyújtásnyira letelepedtem mellé a szikkadt rögökre. Darabig egyikünk sem szólalt meg, mi több, ez a földhözragadt júdeai gazdálkodó úgy tett, mintha észre sem venne engem, a római birodalom hadseregének tisztjét. Egész közelről szertiügyre véve még túlvilágibb jelenség volt, ámbár nem olyanformán, ahogy a kísérteteket festi maga elé a lidércektől űzött emberi képzelet, hanem inkább azonképp, ahogy a sírkamrák üregeiben rothadó és bomló tetemek „túlvilágiák". Ócska köntös borította porhüvelye nagyon is kézzelfoghatónak tetszett, jóllehet Darius és a többi perzsa király minden kincséért sem érintettem volna meg. Talán rosszul láttam az árnyékban, de úgy rémlett, mintha nyakának és csuklójának bőre alól férgek kandikáltak volna elő, amelyek ott éltek a húsában, akár holtakéban a kukacok. Ameny- nyiben így állt a dolog, nyilvánvalóan valamely súlyos betegség tünetei lehettek, s föltételezve, hogy a kór ragályos, irigykedve pillantottam embereimre, akik biztos távolban kuporodtak le egy fügefa lombja alá kockázni. Lázár még ekkor sem adta tanújelét, hogy törődne velem vagy bármi mással, ami a világon történik. Egykedvűen, hovatovább együgyűen bámult maga elé, komor merevséggel, keskeny, fehér száját összepréselve, megközelíthetetlenül. E pillanatban az orrommal is fölfogtam jelenlétét - amely mégiscsak eviláginak volt mondható -, megérezve, hogy ennek az embernek szaga van. Nyugtalanságomban jól hallhatóan nyeltem egyet. Roppant kínosan kezdtem érezni magam, némán szidalmazva parancsnokomat, amiért engem küldött Betániába, ahelyett, hogy személyesen jött volna el ehhez a megnevezhetetlen kórságban senyvedő alakhoz. Mert úgyszólván azonnal megértettem, hogy az említett szag nem holmi illatszer felhője (nehéz is lett volna elképzelni erről a koszlott földmívesről a drága kenetek használatát), és nem is a mos- datlanság, piszkos köntös vagy trágya bűze - hanem merőben más. Igen, hullaszag terjengett Lázár felől. Igyekeztem szájon át lélegezni, amiképp dohos katakombákban és penésztől- salétromtól bűzlő pincebörtönök mélyén szokás, noha gyomrom így is fölkavarodott. Amennyire csak lehetett - hogy azért hallótávolságon belül maradjak -, arrébb húzódtam, mindegyre a puszta földön kucorogva, ahová - csuda tudja, miért - katonai köpenyemet sem terítettem le. Ekkor vettem észre, hogy Lázárt még az állatok is elkerülik. Míg, a környező lombkoronákban madarak tucatjai lármáztak, addig az ő feje fölött üresen barnállottak az ágak, s furcsamód egyetlen baromfi sem tévedt a közelébe, holott a falu teli volt velük. Ugyanez állt a kecskékre, malacokra és girhes ebekre is. Legyűrve émelygésemet, szívem szerint magam is fölpattantam volna, hogy intve embereimnek, dolgomvégezetlen eliszkoljak, hátra se nézvén Betániára. Az oldalamat furdaló kíváncsiságon túl azonban itt tartott a híres római fegyelem, a világhódító légió fegyelme - no meg önérzetemmel sem fért volna össze, hogy megfutamodjam egy zsidó elől, még ha nem közönséges zsidóról van is szó. Mivel nem állt szándékomban óraszám üldögélni egy olyanforma lény mellett, aki halott az emberek között és eleven a holtak birodalmában, köszöntésképp így szóltam hozzá:- Üdv néked, betániai Lázár, ki ismered a másvilág titkát és szolgálattévőd Kháron, a révész... Nagy ostobaság volt ilyesfélét mondanom, hisz a júdeai zsidók csak saját szent könyveiket bújják, s fütyülnek más népek mitológiájára, de szavaimat már nem szívhattam vissza. Lázárnak alighanem sejtelme sém lehetett affelől, ki az a Kháron; hallani azonban hallhatta, amit mondottam, mert összerezzent, mint aki mérges növény okozta bódulatból vagy mély álomból ébred. Nem szántam ellenben üres szóvirágnak, hogy is-
