Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11-12. szám - Szerdahelyi Pál: A magyar irodalom zarándokhelye Vas megyében
De hogyan is került az ifjú Petőfi Sándor Csöngőre, milyen szálak kötötték őt ehhez a nemesi kúriához? Erről szól a következő' történet! A még csak tizenhat esztendős Petőfi otthagyta a selmeci iskolát, apja pedig kitagadta, ő akkor Székesfehérvárott élő, Mihály nevű nagybátyját kereste fel. Onnan 1839. május 6-án érkezett Asszonyfára, rokonlátogatóba, Sal- kovics Péter tagosító mérnök családjához. A serdülő ifjú rövid élete talán legszebb nyarát töltötte itt. Hamarosan, a tanév végeztével hazajött a soproni evangélikus líceumban tanuló két rokon fiú is: a mezőberényi születésű Orlay Petrich Soma, a későbbi hírneves festőművész, valamint Salkovics Károly, a mérnök öccse. Soma és Petőfi között meleg rokoni, baráti kapcsolat szövődött. Salkovics Károly viszont a csöngei Tóth Róza öccsével, a Petőfivel egyidős Józseffel barátkozott, aki gyakran átjárt hozzájuk Asszonyfára. A három fiú is gyakori vendége volt a csöngei Tóth udvarháznak. Az első csöngei látogatásuk alkalmával ismerte meg Petőfi Tóth Rózát, aki iránt szerelemre lobbant. Élete első szerelméhez egymás után írta szerelmes verseit. Az elsőt 1839. május 29-én keltezte „Rózához”. Érzelmeit azonban nem merte bevallani a nála pár évvel idősebb leánynak, aki részéről érzelmei nem találtak viszonzásra. A szerelmes ifjú azonban szorgalmasan kereste az alkalmakat, hogy első szerelmét minél többször láthassa. Kedvéért járt át minden vasárnap a csöngei templomba, annál inkább, mert Rózáék is, Petőfi is evangélikusok voltak. Petőfinek törzshelye volt a templomban: az istentisztelet alatt mindig fent ült a karzaton, közvetlenül az orgona melletti padban bal felől, onnan figyelte, szemezte a lányt, aki a templom oldalkapuja melletti, jobbkéz felőli, faráccsal díszített nemesi padban, szemlesütve ült szüleivel, csak lopva vetett pillantást a karzaton ülő iíjakra, köztük Petőfire is. De hogy Petőfi nem csak Rózát nézte egész idő alatt a templomban, hanem a lelkész igehirdetéseire is figyelt, annak bizonysága az a latin nyelvű írás, amelyet Petőfi a padjának könyöklő támlájára vésett rá sajátkezűleg a bicskájával: „Spes confisa Deo nunquam recedit.” (Az Istenben bízó reménység sohasem szégyenít meg.) Az akkori lelkész, Kapcsándy István, aki 1825. április 18-tól 1843. február 5-én bekövetkezett haláláig gondozta a csöngei híveket, idézte gyakran ezt a mondatot latinul a prédikációiban, ez ragadta meg Petőfi figyelmét is. A bevésés ma is elég jól olvasható a csöngei templom karzatán. Egyébként Róza édesapja, csáfordi és jobaházi Tóth Ferenc nyugalmazott huszárőrnagy és földbirtokos volt akkoriban a csöngei evangélikus eklézsia felügyelője, inspektora, azaz a lelkész oldalán annak világi elnöke, aki nem jó szemmel nézte Petőfinek Róza iránti vonzódását és versirogatását, egyáltalán lánya körül való sündörgését. Ezt amúgy kapitányosan tudtára is adta a Rábaközben tagosító Salkovicsnak, az meg a feleségének írt szigorú hangú levelet, hogy Somát és Károlyt - a tanév úgyis közeledvén - küldje vissza Sopronba, Sándornak meg adjon pár forintot, menjen, ahová akar, belőle úgysem lesz egyéb komédiásnál. Salkovicsné ezt a levelet felbontva a zongorára tette, ahol Petőfi megtalálta, elolvasta. Bánatát elpanaszolta Somának is. Sándornak tehát mennie kellett. A két rokon fiúval együtt mehetett Sopronba lovaskocsival. Ő is tovább tanulhatott volna a líceumban, de a tanulás helyett inkább a katonaságot választotta. Elkeseredésében beállott a 48. gya1056
