Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11-12. szám - Pomogáts Béla: Avantgárd - hagyomány és kihívás
egyetemista folyóirat köre, így Szőcs Géza, Egyed Péter és Bállá Zsófia, valamint néhány szlovákiai magyar költő, mindenekelőtt Cselényi László és Tőzsér Árpád, majd nyomukban a nyolcvanas években indult fiatalok: Farn- bauer Gábor, Hizsnyai Zoltán, Juhász József és Krausz Tivadar, illetve az érsekújvári Iródia köre, amely programja szerint is a város nagy költő-szülöttének: Kassák Lajosnak a tanításait és példáját fogadta el. Mindezek után szólni kell arról, hogy a korábban vázolt három „paradigma”, amely az irodalom mibenlétére irányuló gondolkodás átalakulását követte és a magyar avantgárd három történeti korszaka miként hozható kapcsolatba egymással. A magyar avantgárd valójában mindhárom történeti szakasza során szorosan kötődött ezekhez a bölcseleti gyökerekből táplálkozó paradigmákhoz. A tízes években kibontakozó „első” avantgárd még nagyrészt a herderi paradigmát követte, minthogy mindenképpen egy emberi közösség: egy szociológiai tekintetben meghatározható csoport képviseletében lépett fel, ennek a tapasztalatait, a törekvéseit, a (mondjuk így) lelkiségét kívánta artikulálni. Ez a közösség lehetett az avantgárd irodalmi és művészeti mozgalom, amely viszonylag kisebb társadalmi csoportot alkotott az értelmiségen (az alkotó értelmiségen) belül, lehetett a magyar kétkezi dolgozók jóval nagyobb rétege, és lehetett a nemzetközi munkásság egyetemessége, amelynek történelmi fellépését Kassák híres verse: a Mesteremberek fejezte ki. Az „első” magyar avantgárd idején, főként az 1918-1919-es társadalmi és kulturális modernizációs kísérletek kettős (tudnüllik a proletárdiktatúra és a restauráció csapásai alatt egymás után elszenvedett kettős) vereségét követve a magyar avantgárdban is megjelentek a heideggeri „paradigma” következményei, például Kassák költészetében vagy Déry Tibor prózájában, és főként az avantgárd magányos folytatóinál, például Szentkuthynál. De néhány, egyelőre dadaista reminiszcenciákat mutató szövegkonstrukció esetében, megtalálhatjuk a Wittgenstein nevéhez fűzött „paradigma” következményeit is. A második világháború után, a magyar avantgárd „második” történeti kibontakozása idején igen kevés idő állt az írók rendelkezésére ahhoz, hogy átfogó irodalmi korszakról lehessen beszélni. Mindazonáltal ebben a néhány esztendőre korlátozott periódusban is tapasztalhatók voltak tulajdonképpen mindhárom modern irodalmi „paradigma” kihívásai. Kassáknak azok a költeményei, amelyek a háború és a fasizmus „botrányát” idézték fel, egy közösségi, társadalmi természetű herderi sugallatot mutattak; Weöres Sándor, akinek költészetét az avantgárd nézőpontjából is értelmezni lehet, inkább a heideggeri kérdésekre próbált válaszolni olyan költeményeiben, mint A reménytelenség könyve, a XX. századi freskó vagy Az elveszített napernyő (ezek a versek különben egy évtizedet fognak át 1944 és 1953 között). És természetesen a wittgensteini paradigma részéről is érték kihívások irodalmunkat, például Határ Győző máig sem a kellő mértékben vizsgált és méltatott regényére: a Helianera gondolok. A hatvanas évek végére beköszöntő, majd mindinkább kibontakozó „harmadik” magyar avantgárd maga is követte a nagy paradigmaváltásokat. Az újvidéki vagy az erdélyi politikai „ellenköltészetnek” és „protest-irodalomnak” kétségtelenül volt egyféle közösségi és kísérleti jellege, minthogy az adott (diktatórikus) rendszerrel szemben lépett fel, és bár egy politikai értelemben is 1039
