Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11-12. szám - Pomogáts Béla: Avantgárd - hagyomány és kihívás
meghatározható kisebb nonkonformista értelmiségi csoport nevében beszélt, mégis egyetemes érdekeket képviselt: a diktatórikus rendszernek alávetett nagy többség érdekeit. De hivatkozhatom a magyarországi Petri György és a felvidéki Tó'zsér Árpád, Cselényi László költészetére is, e két utóbbinál mindvégig fontos „húzószavak” maradtak a kisebbségi vagy a közép-európai lét közösségi tapasztalatai. A .harmadik” magyar avantgárdban igen nagy szerepe volt természetesen a heideggeri kihívásnak, ezt azok a tapasztalatok és felismerések is elősegítették, amelyeket a modern emberi személyiségnek a társadalomban, a történelemben és a létezésben elfoglalt helye felől szerzett, illetve alakított ki az irodalom. A heideggeri „paradigma” nélkül nehezen volna értelmezhető mind az emigrációs költészet (a Magyar Műhely első nagyobb korszaka is), mind a magyarországi, mind a vajdasági, mind az erdélyi és a szlovákiai magyar avantgárd irodalom, hogy néhány konkrét példát is említsek, Határ Győző, Bakucz József, Orbán Ottó, Tandori Dezső, Marsall László, Tolnai Ottó, Szőcs Géza és Tőzsér Árpád vagy a korai Papp Tibor költészete. A heideggeri kihívások nagy szerepet kaptak abban a hetvenes évek végén nyolcvanas évek elején kibontakozó új magyar irodalomban is, amelyet általában posztmodern irodalomnak nevez a kritika. így Esterházynál, Krasznahorkainál, Kukorel- lynél, Parti Nagy Lajosnál vagy éppen olyan monumentális epikai műben, mint Nádas Péter Emlékiratok könyve című összegzése. A magyar avantgárd újabb történetében mindazonáltal meghatározóak lettek a wittgensteini indítások, az az irodalomtörténeti „paradigma”, amely a nyelvi tevékenységben jelöli meg az emberi lény és az irodalom a végső stratégiáját. Ehhez a wittgensteini paradigmához igazodik Tandori Dezső és a magyar posztmodern munkássága, a Magyar Műhely második korszaka vagy Cselényi László „pszeudogrammatikai” konstrukciókból épülő költészete. A „harmadik” avantgárd és a posztmodern itt tulajdonképpen fogalmi értelemben is elkeveredik egymással, igen nehéz volna megmondani, hogy hol végződik az avantgárd és hol kezdődik a posztmodern, és egy-egy konkrét alkotásról, például Esterházy Péter A szív segédigéi című lírai regényéről is nehezen lehetne eldönteni, hogy vajon az avantgárd vagy a posztmodern irodalom köréhez tartozik. Talán nem is kell eldönteni. Végezetül azt mondhatjuk, hogy az avantgárd három történeti szakasza, ha nem mechanikus módon is, nagyjából igazodott a vázolt irodalomtörténeti paradigmaváltásokhoz: az „első” avantgárd még nagyrészt a herderi, a ,.harmadik” már nagyrészt a wittgensteini kihívásokra adott választ, mindez azonban a legkevésbé sem járt együtt kizárólagossággal, minthogy már az első korszakban jelen voltak a nyelvkritikai és szemiotikái próbálkozások és a harmadik korszakban is szerepet kaptak a közösségi, sőt politikai indítások, emellett mindvégig hatottak a heideggeri paradigma ontológiai kérdés- feltevései. Valójában arra lehet számítani, hogy ez a hármas paradigmarendszer a továbbiakban is fennmarad, és nem válik uralkodóvá az úgynevezett „szövegirodalom”. A posztmodern után (és ez most már alighanem napirendre került!) ugyanolyan irodalmi paradigmákkal kell így számolnunk mint a posztmodern előtt. 1040
