Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11-12. szám - Fábián László: Szímorgh

pen kedvére való lehetne, de azt minden madár megérti, hogy a tények makacs dolgok, a Kaf-hegy nemcsak fölhőmagasságú, hanem járhatatlan meredélyeivel megközelíthetetlen a beszámolók szerint, leküzdésükre csupán a szárnyaknak van esélye, arról nem szólva, hogy a hegyláncig el kell jutni, és az odajutás sem gyógytorna, ahogyan mondani szokás, a szóbeszéd erról az útról sosem festett túlzottan vonzó képet, inkább sötét tónusú színekkel ecseteli, olyannyira, hogy sok ismerője már-már azt véli, szándékos lebeszélés munkál az ismertetések mögött, nehogy valamelyik vakmerő szárnyas megfontolatlanul nekivágjon csupán a bajt vonva ezáltal fejére, és addig, amíg Szímorgh fólkeresése, egyáltalán: létezése mindössze a legendák színes vagy fakuló ködeibe burkolózott, ennek különösebb jelentősége nem volt, most nőtt meg, hogy megérkezett az üzenet, a biztatás a látogatásra, ámbár - és végtelen csoda lett volna, ha egy ilyen hatalmas testületben, mint a madarak gyűlése, nem üti föl fejét a kétkedés - a Tanácstól távolabb szorongok körében már hangot kapott az a változat, hogy az aranytollat nem maga Szímorgh, hanem csak követe, Goga hullatta alá a magasságból, ami - ha így is történt - nem von le semmit az üzenet értékéből, ugyan miért ne alkalmazhatna közvetítőt az uralkodó alattvalói megszólítására, hiszen az végső soron az ő szájával szól, ha tisztességgel látja el föladatát, a hangsúly - ezt nem volna szabad figyelmen kívül hagyni egyetlen pillanatra sem - az aranytolion van, amely Szímorgh ajándéka - ha tetszik, a többi merő akadékoskodás vagy éppen unaloműző elmetorna, amíg a Nagy Tanács nem hozza nyilvánosságra döntését, a várakozóknak el kell foglalniuk magukat, le kell kötni a figyelmüket, ehhez pedig igazán megfelelőnek látszott a követ - ha járt erre - jelentőségének méricskélése, nem is keveredett szentséggyalázás gyanújába a gondolat fölvetője, noha - nyilvánvalóan - Gogát éppúgy hallomásból, az ősök elbeszéléseiből ismerhette, akár Harminc Madárt, a fölszínes ismeretek kombinálása aligha a legszerencsésebb módja az értékelésnek, és mégis: ez a változat óhatatlanul elviselhetőbb volt, mint az a sunyibb, pontosan nem ellenőrizhető forrásból származó okvetetlenkedés, már-már istengyalázó rágalom, amely szerint Szímorgh egy bizonyos távoli királynő szolgája volna, a királynő palotája jóval délebbre, nagy vöröslő sivatag szélén épült föl, kilátással a tengerre, ahol a zord sötétbarna sziklák kaput formálnak egy nyugodt öböl számára, és dagálykor a víz egészen a palota előtti sziklafennsíkig emelkedik, a királynő olyankor élvezettel tapickol az üregekben visszamaradt langyos tócsákban, palotája pedig gyönyörűséges kerttel körülvéve, mintha nem a kietlen sivatag szélére épült volna, zöldjei, virágai üdébbek már nem lehetnének, és a nagy Szímorgh - elcsábulva a hely és gazdája szépségének - beállt ide megalázó szolgálatba, holott némely pletykák azt is tudni vélik, a királynő szépsége korántsem olyan tökéletes, amilyennek első pillantásra mutatkozik: formátlan, szőrős lábát mindig hosszú ruha takarja, legalábbis irigyei szerint, Szímorgh-ot meg úgy elszédítette, annak eszébe sem jutna úrnője tökéletességét firtatni, hiszen nemcsak testének, lelkének úrnőjéről van szó; szóval simfelés itt is, ott is, ha már egyszer kikezdték a szentséget, megállás nincs, de a madarak többsége a lelke mélyén sejtette, hogy ezek a szennyes és közönséges pletykálkodások saját méltóságukat sértik, önnön megaláztatásuk hirdetői, és nehezteltek a locskaszájúakra, ennél tovább viszont nemigen juthattak, mivel körülményes lett volna kideríteni, melyikük1002