Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11-12. szám - Fábián László: Szímorgh

nők mindenki tudomására hozta, képtelen elszakadni a rózsától, attól a csodálatos enyhhelytől, amelyben meghúzódott, szívének minden pórusát a rózsa iránti érzelme tölti ki, gondolatai fölötte köröznek, mindenünnen felé kószál tekintete, mélyen magába szívja újra meg újra illatát, éjszakára elraktározza szépségeit, hogy a ráterülő sötétségben megidézhesse, látja ugyanolyan pompában, akár nappal, mivel már jó ideje benne van ez a rózsa, nem pedig ő a rózsában, az ő élete ez, nem a céltalan, engedelmet, bizonytalan kóborlás, hiszen ő célban van, éppen ott, ahová vágyott, valaha is vágyni fog, emiatt nem foglalkoztatják egyéb lehetséges szerepei sem, egész létét kitölti a rózsa, átlényegíti, gyakorta az a benyomása, maga is rózsává változott és ő fogadja be a fülemülét, miként gondolhatja bármelyik madártársa, hogy ö egyetlen bizonytalan eredetű - ezt határozottan, már-már dühödten mondta, hogy a szentségtörést jobban hangsúlyozza és nyilvánvalóvá tegye: a végsőkig képes elmenni a tiltakozásban - tollat parancsoló jelképként fogjon föl, engedje szétzúzni, cserepekre törni boldogságát, amely teljes és mámorító, eddig sosem tapasztalt örömökben gazdag, nem tagadja, hogy ezt mind ki akarja élni, dúskálni benne, amíg csak lehetséges, amíg véget nem vet neki egyszer a hervadás, nem a rózsáé, hanem a szerelem hervadása, miképpen lenni szokott, viszont kötözni való bolond lenne, ha a szükségképpen bekövetkezó'nek elébe vágna és megfosztaná magát a lehetséges boldogság egyetlen pillanatától is, ő bizony nem mozdul, nem megy, az ő istene itt van, a szerelem szentsége onnét háramlik rá, fejét örömest fúrja minduntalan az ismert szirmok közé, hogy mélyen beszippantsa a bódító illatot, amitől akárhányszor képes kábulatba esni, és érzi a rózsa háláját, a szirmok becéző' cirógatását viszonzásképpen, hát hol, mikor, és milyen Szímorgh adhatja vissza neki ezt az élményt? ha valaha innét elmozdulna, akkor bizonyosra lehet venni, bekövetkezett a szerelem hervadása, az a lassú haldoklás, a fájdalom sivár egyhangúsága, amely elől különben sincs menekvés, sem a Kaf-hegy, sem a Tudás Fája nem tud fölajánlani helyette olyasmit, ami a szerelemmel lehetne egyenértékű, semmit, ami a legcsekélyebb vigaszt jelenthetné, só't, még hangsúlyozná a mérhetetlen veszteséget, hiszen a rózsa éppen csak rózsa csalogány nélkül, de a csalogány sem az igazi énekes rózsa híján: az ő szabadsága ebben a kötődésben rejlik, a kibomló kötelékek a legkegyetlenebb zsarnokságot, fogságot hozhatják rá, a fenséges Harminc Madár ne várakozzék őrá, úgysem érthetnének szót egymással, mit tudhat az a rózsa szépségéről, a szerelmében föltáruló isteni kegyelemről? többnyire azok a madarak szólaltak meg, amelyek valamilyen kifogással élve ki akartak térni az utazás elől, némelyek azonban nem állhatták meg, hogy készségüket nyilatkoztassák ki rögvest, talán egy kicsit tartva attól, hátha gyorsan utazás ellenes hangulat alakul ki és akkor a nagyszerű kaland, a történelmi találka lehetősége szertefoszlik, így - például - a strucc fölkapta fejét a magasba, amikor a bülbül tündéri szavait hallgatta és krákogva recsegte el: ő, bizony, menne akár azonnal, egyáltalán nem zavarta, hogy szavait még a sas mellett üldögélő két holló sem tudta komolyan venni, elképzelni, hogyan hágja meg ez a gyorslábú futó a Kaf szirtjeit, de igyekeztek palástolni meglepetésüket csakúgy, mint a páva előretolakodásakor, amelynek képességeit szintúgy nem találták a föladatra megfelelőnek, noha takaros külleme kétségkívül lenyűgözhetné a madárfejedelmet, hódolata mindenkép1001