Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11-12. szám - Fábián László: Szímorgh

ség iránt, holott a világon a leglényegesebb mégis a szépség, egy-egy formának a tökéletessége a maga nemében, mert ez a tökéletesség áll a legközelebb az isteni előképhez, amely - állította - minden szépség forrása, de mércéje is egyben, ahányan csak a legcsekélyebb felelősséget érzik a világ sorsa iránt, szükséges, hogy a szépség kies tájain kössenek ki, ahol az érzékszervek rálelhetnek a tökéletes gyönyörre, amely a legmagasztosabb érzelem az életben, ha pedig valamelyiküket, amiképpen őt is, ebben a szépségben formálta meg a természet, annak lerázhatatlan kötelessége a szépsége ápolása és megóvása - lévén isteni ajándék, emiatt neki egyetlen méltó helye van, az pedig a kalitka, ahonnét ugyan könnyelműen elszökött a hívásra, de megbánta máris, kívánkozik fölöttébb vissza, elképzeli azt az izgalmat, amit távollétével eddig okozott, ugyanis a szépség minden létezőnek hiányzik, ha meg ráadásul hozzá is szokott, úgyszólván elviselhetetlennek érzi a veszteséget, hiányát, a tobzódó gyönyörködés akkora űrt hagy maga után, amely egykönnyen nem pótolható átmeneti kitöltésekkel, bárki meggyőződhet róla, aki szemügyre veszi az ő szépségét, megjósolhatja, minden pillanatban hiányérzete lesz távollétében, ezt nem hallgathatja el, főleg nem itt, legkedvesebb testvérei között, amelyek sorsát súlyosan érinti ez a kérdés, neki jól meg kell fontolnia, egyáltalán határozhatna-e az út mellett, mivel már ebben a hezitálásban kockáztatja a szépség jelentőségét, ennek okán úgy dönt, nem vállalja, nem vállalhatja a megtisztelő utat, hanem a lehető legsebesebben igyekszik vissza árválkodó kalitkájához, amely nélküle céltalan tákolmány csupán, kizárólag ő töltheti meg olyan tartalommal, ami a kalitka létét indokolttá teszi, ami a kalitkakészítés eszméjét egykor megteremtette, esetenként szinte művészetté formálta, mert a kalitkakészítőnek rá kellett ébrednie, hogy valójában a művészi kivitelű alkotás méltó az ő szépségéhez, a többiek elhűlve hallgatták ezt a körülményes magyarázatot, és akkor fordultak el a hivalkodó, fennhéjázó papagájtól, amikor az ismét visszabillent egyhangú Szímorghozásába, amely ezek után még kevésbé illett hozzá, mint eleddig, olyannyira, hogy egy kicsit nevetségessé is vált „ez a tuti” - csóválták a fejüket az öregebb madarak - „nem tagadja meg magát”; számtalanszor hallották már a történetet a papagájról, amely véget nem érő meséivel ötvenkét éjszakán keresztül akadályozta meg gazdája asszonyát, hogy hűtlenséget kövessen el, érdekfeszítő történetei lebilincselték a szökni kívánkozót, újra meg újra rávették, maradjon a helyén, hallgassa végig a madár meséit, és minden éjszaka háromszoros haladék lett: haladék a kereskedőnek, hogy visszatérhessen a kellő időben, haladék az asszonynak, hogy ne marasztaltassék el csalárdság vétkében, haladék a madárnak, amely végeredményben az életéért küzdött, hiszen ha lebeszélni próbálta volna a vétkezni vágyót, haragját el nem kerülheti, és most - lám - megint az ékesszólással vágja ki magát, mintha újból az életéről lenne szó, és ennyit máris elért, hogy mitsem veszített becsületéből, ennyivel jobban ismerik, kevesebb meglepetést okoz a jövőben, arra azonban semmiképpen sem számítottak, hogy a csalogány kis kitérő válaszokkal próbálkozik, méghozzá nem a legkézenfekvőbbel, hogy hátra van még a pere egy magyar költő későbbi versében, ahol két irgalmatlan szomszéd csap össze ostoba önfejűségében, sem azzal nem hozakodott elő, hogy még szerepe lehet egy görög vázán vagy éppen egy nagybecsű írás egyik históriájában, nem, a csalogány, ez a szépszavú dal1000