Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11-12. szám - Fábián László: Szímorgh

képet, amelynek újraépítése bizonyára erejüket meghaladó föladat lett volna, óvták és vigyázták, színezték is, ha tehették, bögyük büszkén dagadozott a rendszeresen begyűjtött elismerésektől, és egyetlen madártársuk sem csodálkozott, hogy amikor a sas a gyors indulást javasolta, sem a karvaly, sem a szarka nem tett ellenvetést, ráálltak nyomban, fölérték, hogy tólük a közösség ezt várja, egyúttal azonban kiszámították, más megoldás úgysem lehetséges, legjobb, ha nyomban ráállnák, miáltal tovább gyarapíthatják nimbuszukat, ha be-becsúszik is ebbe a nimbuszba egyesek részéről némi gyanakvás, éppen az ilyen alkalmak a legmegfelelőbbek, hogy tisztázzák őket, ezek a kifogásol- hatatlan döntések kínálják a többieknek a példát és minősítik - persze - a példaadót szintén, azaz: újfent a fölismerés gyorsaságában előzték meg a többieket, miként lenni szokott, valami egészen rafinált érvelésre lett volna szüksége annak, amelyik fölszólalni próbál ellenük, efféle érvelésre azonban semmilyen kezdeményezés nem mutatkozott, pontosan és szigorúan, szorosan és áthatolhatatlanul csukódtak a rácsok, a zárak, mögöttük tökéletes biztonságban voltak persze, nem mindenki gondolkodott a karvalyhoz vagy a szarkához hasonlóan a többiek közül mindenik azt gondolta volna, hogy a papagáj nem szószátyárságból hajtogatja ezúttal lankadatlan buzgalommal a király nevét, olthatatlan vágyódást érez iránta, föltétlenül és mihamarabb látni szeretné, de mint any- nyiszor, megint felületesen következtettek, a papagáj csak fecsegett, ahogyan általában szokott, Szímorgh-jai leállíthatatlan hangáradatából csobogtak elő, fogalma sem volt róla, milyen következtetésekre adhat lehetőséget csacsogása, a fejében sem fordult meg, hogy másokban esetleg fölmerülhet a szavak és a tettek megfeleltetése egymásnak, soha - sem most, sem korábban és az eljövendőben sem - ilyen kényszerítést nem érzett, talán emiatt volt meg a képessége, hogy a lehető legtökéletesebben utánozzon hangokat, tagoltan is, ami - például - a seregélynek, noha remek hangutánzó, már nem adatott meg, ügyet sem vetett saját hangjára, annak értelmére, mivel nem értette, miért kellene értelmet keresni közöttük, és a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a papagáj nem közlésnek szánta szavait, hanem - ahogyan legtöbbször - önmaga szórakoztatására, kérdés legföllebb az lehetett számára, mennyi ideig szórakoztatja egyetlen név ismételgetése, illetőleg az a hiúsága, hogy mindenképpen tegyen túl a szajkón, amely ugyancsak az ismételgetések mestere, ilyen kitartó egyhangúsággal azonban sosem bírná, és a papagáj kifejezetten büszke volt erre a fölényére, rátarti fejhordozása volt hivatva ezt a világ tudomására hozni, és - igenis - a világnak meg kellett értenie, ennél többet nemigen várhat el ettől a tarkatollú fecsegőtői, minél inkább alámerül az ismétlésekben, annál fölöslegesebb számonkérni rajta az értelmet, úgyis annyival távolodik tőle, ha egyáltalán valaha a közelébe keveredett, emiatt aztán végtelenül meglepte a papagájt a sas kertelés nélkül föltett kérdése: beáll-e a csapatba, amelyik Szímorgh fölkutatására indul, a Kaf-hegy átröpülésére, olyannyira váratlanul érte, hogy még a Szímorgh név is a torkán akadt, nyakát nyújtogatta rendületlenül, mintha az elakadt hangokat kívánná lejjebb gyűrni a bögye felé, amikor az ismétlődő sürgetésekre, az újból és újból föltett kérdésre magához tért végül, hosszú előadásba fogott arról, hogy - lám - a madarak többsége, akárcsak az egész világ, meglehetősen érzéketlen a szép999