Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11-12. szám - Dragomán Pál: Hagopián, a Megváltó

- Mit adtál neki? - kérdezte. - Hát igen, bólogatott amikor megmondtam, de - hát ezeknek nagy a toleranciájuk. - Itt nem maradhat?! mondtam. - Persze, hogy nem, bólintott Márton, csak az a kérdés, hogy mit csináljunk vele. A megyei kórház nem veszi fel, nem vállalnak ők ily rizikót. - De fenékbe rúgnám azt az orvost, aki ezt ide elengedte, de most már úgyis mindegy, legyintett.- Csak a szülővárosába küldhetjük, azok kötelesek felvenni. - Készítse elő a mentőt, Mózes! Tankoljon, aztán induljanak minél hamarabb, én addig megírom a papírokat.-Nem megyek én sehová főorvos úr! Nem megyek egy lépést se! Még hogy én egyedül? Szegény kicsi Mózeske ezzel a hústoronnyal? Hogy megnyu- vasszon az úton? Vagy, hogy megszökjön tőlem, mint az a bolond nő a múltkor Brassóban. Egyedül nem megyek egy lépést se, inkább tessék kirúgni már most, elmegyek a kőbányába teherautóra, ott még valami mellékes is leesik. Hát tessen megérteni engem, nekem családom van!- Persze, persze!, hunyorgott megértőén Márton, majd felém fordult:-Vele kell menned, kísérő nélkül valóban nem lehet elengedni. - Huncutul

elmosolyodott. - Aztán te már úgyis összeszoktál vele, te Szent Péter!- Gyimesi! Maga elmegy Mózessel a húszasba, elhozzák a pasas cók- mókját, én átveszem az ügyeletet, te pedig addig próbáld meg beadni neki az utazást. Találj ki valamit, ami beleillik a képbe. Ebben a pillanatban kivágódott a kezelő ajtaja, hirtelen azt hittem Hagopián, de csak egy zokogó negyvenöt év körüli nő rontott be. - Doktor úr! - sikoltotta zokogva - a férjem húsz éve vak.- És impotens, ugye? kérdezte Márton vigyorogva, majd Fruzsinához fordult:- Adjon a hölgynek valami nyugtatót Fruzsika!, maga pedig, asszonyom majd holnap keressen fel a rendelőmben, elbeszélgetünk a férjéről. Kész diliház mondta, amikor a nő szipogva elvonult.

Mikor visszamentem az ügyeletes szobába, Hagopián az ágy szélén üldögélt, nyoma sem látszott rajta bágyadtságnak, szelíden rámtekintett.- Hát mondd meg nekem, Szent Péter, de igaz lelkedre mondd meg, hova hoztál te engem? Hát ilyen helyre kell engem hozni? Hát a világ urához méltó hely ez? El kell mennünk innen, azonnal el kell mennünk, érted te ezt, Szent Péter? Várost fogunk alapítani, nagy fehér várost, a közepén palota lesz, nagy fehér palota, ott lakom majd én. Az egész város fehér lesz, vakítóan fehér, olyan erős, megdöbbentően fehér, amilyet te még sohasem láttál. Valószerűtlenül fehér szín, az kell nekünk. Minden más várost felrobbantunk. Ötven kiló trotil alája és bumm. Nem lesz több ronda város, egy sem lesz. Nem kell. Felrobbantjuk. Mind. Rendetlenül építjük meg a várost, nem lesz ott kocka meg hasáb, gömbölyű házakat építünk, rendetlen halmazban kúsznak majd a dombtetőre a fehér falak közül azok, amelyek árnyékban vannak, lilának látszanak majd, de ez a lila szín sem lesz egységes, vibrálni fog majd az erős napfényben s a szélek felé smaragdzöldben játszik. A nap mindig sütni fog, éjjel-nappal sütni fog, csak nekünk, Szent Péter, csak nekünk. A házakban tisztátalan életűek lesznek, jól bezárva, mi pedig uralkodunk rajtuk, mindörökké ámen. Én meg te, csak mi ketten, senki más.

982