Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11-12. szám - Dragomán Pál: Hagopián, a Megváltó
- Jól van - mondtam jól van, elmegyünk, elmegyünk nemsokára jó messze, ahogy akarod.- Megkorbácsolni, ketrecbe zárni, ötven kiló trotil, mindörökké ámen! Az elindulás aránylag könnyen, zökkenőmentesen ment, persze Mózes elszarakodott még vagy két órát, közben ötpercenként megkérdezte, hogy valóban mennünk kell-e, de azután Márton ráripakodott, így is délután lett, mire elindultunk. Hátul ültem Hagopiánnal, fekete papos szabású ruhát viselt, magasan záródó télikabátot bársony gallérral és kemény kalappal. Csontrepesztő hideg volt az autóban, a fűtés csak lassan indult be, reszkető térdem mindegyre összekoccant. Mózes sápadtan ült a vezetőfülkében, időnként oldalra nézett a maga mellé készített szerelővasra. Nagyon félt Hagopiántól. A „világ ura” figyelemre sem méltatta, egykedvűen üldögélt mellettem, halkan mormolva, mintha rólam is megfeledkezett volna. Az út egyhangúan kanyargóit a rideg fenyvesek között, a lebukni készülő napfény megbotlott a fenyőfák vastag hópalástján. A lassan bemelegedő autóban elzsibbasztott az utazás monotóniája, egy ideig még küszködtem a rámtörő álmossággal, aztán a semmibe zuhantam. Verekedésről álmodtam, egymást tépő izzadtságszagú embereket láttam, henteregtek a porban és egyre közelebb kerültek hozzám. Arcuk véresre horzsolódott a keménykövű utcán, hajuk gyér csimbókokban a szemükbe lógott, kezük keserű merevséggel szorította a másikat. Egy pillanatra megálltak, lihegve, gyűlölet nélkül nézték egymást. Ahogy közeledtek felém, egyre jobban kezdtek hasonlítani egymáshoz és ez a hasonlatosság vad félelemmel töltött el. Almomban egy kapu mellett álltam, szorosan a falhoz lapulva, rettegve, de mégis valami furcsa kíváncsisággal, vártam, közeledjenek hozzám. Mikor már egészen mellettem voltak, másfele néztem, álmomban végtelenül hosszúra nyúlt ez az idő, de aztán már nem volt mit tenni meg kellett nézni őket. Lassan emeltem a szemem, fokozatosan, részletenként vettem szemügyre a két idegen és mégis ismerős arcot. Láttam véres, gyulladtan pillogó szemüket, remegő orrcimpáikat, rángatózó nyakizmaikat, álluk felrepedt pörsenéses bőrét, megfigyeltem a furcsa közömbösséget, amivel egymást szorították, és akkor hatolt el a tudatomig az igazi döbbenet. Észrevettem, hogy mind a két ember én vagyok. Ahogy ott álltam figyelve megkettőzött és önmagával birkózó önmagam, a hónapok óta felgyűlt egyedüllét érzés soha nem sejtett mélységűre fokozódott. Fizikai fájdalmat, testi megsemmisülést éreztem. Görcsbe merevedett csipőizmaim feszesen préselték a falhoz a testem, és a combomba belehasított egy addig ismeretlen fájdalom. De ez a fájdalom nem tompította, hanem inkább fokozta látásom élességét, szemeim mintha kibújtak volna üregükből, valósággal körbe tapogatták a látomást. Amikor észrevettem, hogy „ők” is érzik azt a fájdalmat amit én, már meg sem lepődtem. Először csak a mozdulataik lanyhultak el, szorításuk enyhült, majd megálltak egészen leeresztett karjukban könnyű remegéssel. Csodálkozva vették tudomásul hasadó énjük merev egyesülését bennem. Tétova, lomha mozdulatokkal elindultak felém, én pedig számoltam a lépéseiket a falhoz tapadva. Tudtam néhány perc még és elérnek, de már nem éreztem sem döbbenetét, sem félelmet, csak valami nagy-nagy ürességet, olyasmit, mint amit szeretkezés után érez az ember. Arra ébredtem, hogy Hagopián a vállamat szorítja, rázott, kihűlt arccal hörögve rikácsolt: 983
