Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11-12. szám - Dragomán Pál: Hagopián, a Megváltó

száműzetés semmit meg nem oldó, önkínzó magányomat csak fokozó keserűsége. Mikor idejöttem, tudtam, hogy menekülök. Menekültem önmagam elől és itt most utolértem önmagam, jobban és elviselhetetlenebbül, mint valaha. Hónapokkal ezeló'tt, amikor idejöttem, nem tudtam pontosan, mire vállalkozom, csak változtatni akartam, elfutni, régi életem minden hazug kompromisszumát magam mögött hagyva, lázas igyekezettel keresve egy tiszta életformát, valamit, ami megtisztít. Tudtam, ez a menekülés az utolsó esélyem, a választás utolsó lehetősége. Tudtam, ha továbbra is úgy élek mint addig, nem marad már semmi egyéb, mint az ébren átkínlódott, szorongva eltöltött éjszakák végtelen sora, a halmozódó hazugságok és apró megalkuvások sokasága, amíg csak élek. Mindent felégettem magam mögött, barátaimmal sorra összevesztem, kórházi munkámat immel-ámmal, érdekló'dó' odaadás nélkül végeztem. Itteni életemet várakozó nyugtalansággal és derűs felelőtlenséggel kezdtem. Úgy jöttem ide, mint aki nyaralni jön, tervek nélkül, remélve, hogy ez a tervezetlenség megszabadít majd hétköznapjaim nyomasztó súlyától. Ittlétem első hónapjai valóban jók voltak. A más környezet, az új arcok visszafiatalítottak korai és addig önként vállalt öregségemből. Itt úgy éreztem, szabad vagyok, de nemsokára rá kellett jönnöm, nem kis keserűséggel, ez a keserűség később majdnem kétségbeeséssé fokozódott, rá kellett jönnöm, hogy bezártam magam a szabadságomba, de éreztem, ez a szabadság elembertelenít, butít, megkötöz. Menekültem a veszély elől és elveszítettem a veszély izgalmát, és most kétségbeesetten kerestem valami mentségforgácsot, amely indokolhatná választásom embertelenségét. Közben tudtam, mentség nincs, nem is lehet. Rájöttem, hogy ez a menekülés is pótcselekvés volt csak, és amikor ezt megértettem, börtönméretűre zsugorodott körülöttem ez az új világ, szűk lett és elviselhetetlen, és ami ennél is rosszabb, kétségbeejtően végleges. Megértettem, hogy mindaz, amit itt magam köré teremtettem, amiről azt hittem, hogy hozzám tartozik, az életem percekre beosztott precíz berendezése önámító, önmegnyugtató alibi csak. Megrémültem, hogy tehetségtelen és lusta vagyok, önmagam igazi kifejezésére képtelen, deviáns személyiség.

Ismét kinéztem az ablakon. Híg köd borította a fürdőtelepet, a szétszórt alpesi stílusú házak mögött a behavazott réteket súlyos fekete keretbe foglalták a komor fenyvesek. A kályhában pattogtak a fahasábok, egyhangúan csattogtak Fruzsina kötőtűi s éreztem, hogyha perceken belül nem történik valami, megbolondulok. De aztán történt. Kivágódott a kezelő ajtaja, és ott állt nyűtt kucsmáját esetlenül szorongatva, elkékült arccal, zúzmarás bajusszal a félszemű harangozó sekrestyés. Elfulladó hangon, asztmás sípoly- gással hápogott, a sietségtől kifulladva megszólalni is alig tudott.- Mi történt Sándor bá? - kérdeztem.- Nagy a baj doktor úr! - mondta. - A reggeli mise közepén tartottunk, éppen én ministráltam a plébános úrnak, tetszik tudni, ilyenkor, amikor jó sízni való hó van, a gyerekek nemigen jönnek, szóval már a confiteornál tartottunk, amikor nagy zajt hallok. Amint megfordulok, látom ám, hogy jön be egy nagy bihal ember a templomba, valódi óriás. Lökdöste kétfelé a híveket, akit meglökött, csak eldőlt, mint egy hasábfa, jött nagy garral, neki egyenesen az oltárnak, és isten bocsássa meg neki, doktor úr, nem volt rajta semmi, még egy kis gatya sem, olyan csupasz volt az, mint ahogy az anyja megszülte. Az

978