Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11-12. szám - Dragomán Pál: Hagopián, a Megváltó
asszonyok sikoltozni kezdtek, a plébános úr arca egészen elkékült, majdnem leejtette a kelyhet. Az emberek futottak kifele a templomból, annál az embernél nagy bot volt, csapkodott vele, aztán belökte a tisztelendőt a sekrestyébe és rázárta az ajtót. Ott volt Gyimesi, a rendőr, tetszik tudni, ő ugyan mint hivatali ember nem vallásos, de muszáj neki misére járni az anyósa miatt. Szóval ő egyedül nem futott el, de az az ember beszorította a gyóntatószékbe, csak annyit tudott még odakiabálni nekem, hogy jöjjek gyorsan a doktor úrért, mert ez az ember alighanem bolond. Átléptem az ügyeletes szobába a táskámért, a gyógyszerszekrényből még kivettem pár dolgot, amire szükségem lehet, plegomazin, haloperidol, egyéb könnyebb nyugtátokat is, majd intettem Sándor bának, hogy mehetünk. Szél kerekedett a Három felől, befújt a bundám alá, meglebbentette a vékony ködöt, néhány foszlány fennakadt belőle a fenyőfák csúcsain s a ködfoszlányok között átvillant a napfény. A templom a pékbolt mellett áll, előtte hosszú sor, most hozták a kenyeret. A templomból kizavart ünneplőruhás emberek elkeverednek a sorban állókkal, megbeszélik az eseményt. Tudja már az egész fürdőtelep. Egy kislány kis fehér kutyával kergetőzik a bolt előtt, ismerkednek. A kutya vakkant egyet-kettőt, odadörzsöli a fejét a kislányhoz, a tejesüveget szaglássza a szatyorban. A leányka tétovázik, be kell mennie a boltba, de fél kinthagyni a kutyát. Aztán mégiscsak bemegy, az emberek beengedik, nem kell végigvárnia a hosszú sort. Szorongva szalad ki az üzletből a friss kenyérrel a kezében. A kutya a küszöb mellett áll, barátságosan csóválja a farkát. Akislány mellészalad, átöleli az állat fejét, suttog neki, boldog. Néhány éves csak, de már ismeri a csalódás keserűségét, már felkészült rá és most boldogan csodálkozik, hogy az nem következett be. Nem tudja, hogy a kutya a tejesüveget várta meg, a tejesüveghez csatlakozott. Apró dolgokon múlik néha a boldogság, gondoltam. A templomajtóban kíváncsi gyerekek ácsorogtak, fekete ruhás öregasszonyok, az ünneplőruhás férfiak kissé távolabb állva egy pálinkás üveget adogattak körbe. Amikor beléptem a nehéz faragott tölgyfaajtón, tömjén és fonnyadó virágok szaga ütötte meg az orrom. A félhomályban először nem láttam semmit. Az ember az oltár előtt állt, tagbaszakadt, hatalmas férfi volt, kisportolt, izmos testtel, a feje mintha a vállából nőtt volna ki, olyan vastag volt a nyaka. Meztelenül állt, gőzölgő testtel, semmibe néző üres tekintettel. Monoton hangon mormolt valamit. A szavakat nem tudtam megkülönböztetni, de már az első pillanatban észrevettem, hogy skandáló jambikus ritmusban beszél. Leengedett jobb kezében - akkora volt, mint egy sonka - vastag botot tartott. Gyimesi rendőr a nyitott gyóntatószékben ült, a lábai kifelé, mintha falusi budin ülne. Meg-megmozdult néha, ilyenkor a férfi feléje legyintett a bottal. Mikor meglátott, ismét megmozdult.- Csakhogy megjött doktor, de vigyázzon, ne közeledjen hozzá, azt hiszem nagyon veszedelmes, gondolom a lelki pszichés szférájából kifolyólag. - Ahogy a rendőr megszólalt, a férfi rámordult.- Hallgass te marha! Veszteg ülj! Különben... - meglendítette a botot, majd felém fordult. Vöröses, egyenletesen lesült arcából csodálatosan tiszta kék szemek néztek rám. Kutatóan végigmustrált, majd elnézett fölöttem.- Isten hozott Szent Péter! - mondta. - Már vártalak, miért késel mindég? 979
