Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11-12. szám - Dragomán Pál: Hagopián, a Megváltó
DRAGOMÁN PÁL Hagopián, a Megváltó *Milyen nevetséges, világ idegenje az, aki az élet dolgai közül bármin is csodálkozik.” Marcus Aurelius Vánnyadt reggel volt, hideg, fáradtságos és emlékezetes. Álltam a tükör előtt, simogattam szaporodó ráncaim, pörsenéses állam, szakállam fájó torzsáit. A szél úgy fújt át a szobán, mint elhordott nadrág fenekén és tudtam, ha most el is megyek innen, másnap reggel majd újra ez az elhordott nadrág vár, ki- hűltebb szárral, vékonyabb fenékkel. Már két hete nem vettem zsilettet. Az elhasznált penge meg-megbotlott arcom szőrligetein és bizonyos önsajnálattal, de a felismerés egyfajta derűjével vettem számba már elhasználódó arcom egyre nehezebben takargatható púpjait. A szél átfújt a csak látszatot takaró ablakon, újabb pehelyhalmazzal fedve be az izzó kályháig teijedő hófoltot. Szeptember óta égett a tűz abban a kályhában, izzó ajtaja olyan volt mint egy tűzgolyó. Egyetlen meleg és száraz pont a szobámban ez a kályha és a mellette tornyosuló farakás volt. A fát loptam. Loptam, szégyentelenül, minden gátlásomat félretéve, mit is tehettem volna mást, hiszen ezt a telet ebben a deszkabódéban elviselni így is csak sok-sok mellékhazugsággal sikerült. Most tehát borotválkoztam, már két hete elkopott zsilettel, a kályhalyuk torkában melegített teáskanna vízével, olyan szobában, ahol a kályhától egy méterre már két centi hó fedte a padlót. A színhely adott. Szoba. Esetleg manzárd. Mindenképpen egy használatra és hasznosításra kevésbé alkalmas helyiség, vidéki rendelőintézet emeletén, vagy padlásán, valahol a hegyek között egy téli reggelen. Ahogy ezt végiggondoltam és megpróbálkoztam a folytatás kevésbé melodramatikus megfogalmazásával, arcom mosolyra, vagy udvarias egyetértésre szokott izmai ferde görcsbe rándultak, fáradtra koptatott borotvám végleg beleakadt egy talán már napok óta ottfelejtett szőrszigetbe és az izzadtságtól gyöngyöző tükörben, ami amúgy is ritkán és nehezen adta vissza azt a képet, amit önmagámról alkotni szerettem volna, csak fáradt görcsbe torzuló fintorcsomót láttam. Miután letöröltem a tükröt, a tisztuló üvegről önámító mosollyal nézett rám bíztató önmegnyugtatást és a biztonság látszatát hinni akaró arcom, és akkor, akkor tudatosult bennem igazán, hogy ez a vasárnap már végleg nem az enyém. Hogy nemsokára megiszom a kávémat és ebből a jégbarlangszerű, kifűthetetlen odúból, amely mégis csak az egyetlen hely a világon, ahol egyedül lehetek önmagámmal és amely számomra a talán soha el nem érhető otthon jelképe, el kell mennem, hogy a vasárnap egészen hétfő reggelig már nem az enyém. Ügyelet. Huszonnégy óra készenlét. Várakozás. Soha nem fogom megszokni. Új tartalmat, más értelmet kapnak a zajok. Hiába próbálom 974
