Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11-12. szám - Dragomán Pál: Hagopián, a Megváltó
elringatni magam gondolkodást vagy olvasást mímelve, bensőmben egy készenléti állapot állandóan ébren tart, figyelmeztet, szorongást keltó' helyzetek fantáziaképeit vetíti elém. Meghallom az utcán békésen tébláboló járókelők lépteit, a hó alatt megbúvó állatok neszét, lépcső' nyikorgását, a bútorok forróság okozta pattogását, a szút a fában és a vért az ereimben itt a homlokom mögött. Készenlét. Fárasztó készenlét, egy lehetséges helyzet állandó fenyegetése. Egy helyzet, amelyet már annyiszor átéltem és mégis újra érzem, hogy legközelebb, és tudom, ez a legközelebb ma elkerülhetetlenül bekövetkezik, alulmaradok. Alkalmatlan és tehetetlen leszek. Az önvizsgálatnak ezt a szorongást csak fokozó, de mindég végletes helyzetet, kiélezett és megoldhatatlan feladatot előidéző kínját nem tudtam messzeűzni magamtól, pedig már hónapok óta laktam abban a szobában. Minden ilyen nap, már napokkal azelőtt kínt jelentett. Két ügyelet között tulajdonképpen tétova üresjárat volt az életem. A feladatteljesítés szorongva vállalása és a megfelelni akarás rajongó igyekezete. Nem voltam igazi orvos. Akkor még nem. Hiányzott belőlem a szenvedélytelen tárgyilagosság, a belenyugodni tudás, a megváltoztathatatlant is közölni tudó fölényes öntudat. Nem magamban nem hittem, csak szenvedélyesen szerettem volna elhitetni mindenkivel, aki rámszorult, a társadalmi konvenció, amit ezek között a görbe hegyek között képviselni kénytelen voltam, engem nem véletlenül választott ki erre a sziszifuszi feladatra. A munkám nagy része pótcselekvés, félrecsúszó, de lázas segíteni akarás és főleg állandó várakozás volt. Vártam. Egyre jobban vártam egy igazi megpróbáltatást, valami szélsőséges, nagy katarzist jelentő veszély- helyzetet, amely majd végleg meggyőz kiválasztottságom szükségességéről; helyzetet, ahol majd megbizonyosodhatom, hogy dönteni és vállalni tudok. Tudtam, ha valóban bekövetkezik a nagy megpróbáltatás, csak győztesen kerülhetek ki belőle, megtisztulva és önmagam számára is megbizonyosodva, hogy végleg magához ölelt ez a pálya. Szorongó pátosszal készítettem magam az igazi katasztrófa-helyzetre, pontosan tudtam, mit fogok majd tenni, hogyan fogom megőrizni lélekjelenlétemet, megnyugtatni a körülöttem lévőket. Hidegnek látszó, de szenvedélyes, elkötelezett tudást akaró pontossággal, a jelenlét kínját és felelősségét vállalva fogok cselekedni. S érdekes, sohasem a mesterséggel járó feladatok részekre bontott összetevői bizonytalanítottak el. Tudtam, ha majd szükségem lesz rá, pontosan fogom tudni, mit kell tennem, csak attól féltem, hogy tennivalóimat nem tudom majd kellő eréllyel és a környezetemet meggyőző szuggesztivitással elvégezni. Nem az önmagam számára megszabott feladat nagysága, nehézsége vagy az esetleges sikertelenség riasztott meg. Inkább attól féltem, hogy a rámszorulók majd kételkedni fognak beavatkozásom eredményességében, vagy szándékaim tisztaságában. Ez az állandó készenlét önmagam folytonos megfigyelését, reakcióim és viszonyulásaim ellenőrzését, vagy legalábbis egy ezt célzó szándékot eredményezett. Életem legérzékenyebb korszaka volt. Tudatosan éltem bele magam a másság, a kiválasztottság élményébe. Őrjítő, önpusztító játék volt, hiszen csak én láttam magam kívülállóként kiválasztottnak, a környezetem számára csak hibbant, vagy legalábbis érthetetlenül érzékeny és vállalt kötelességeihez gyenge fiatalember látszatát kelthettem. Befejeztem végre a borotválkozást, az előző este megfőzött kávé forró volt 975
