Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11-12. szám - Monoszlóy Dezső: A halálom utáni napon
Ha Gábor most látná itt az utcán, a járdaszélen egyensúlyozva, meg lenne elégedve vele, talán el is érzékenyülne, esetleg újabb játékra bíztatná. Ha eljutsz az utcavégig anélkül, hogy egyszer is lelépnél a járdaszélről, az annyit jelent, abba a messzi városba indultunk együtt, ahol megszöktem a fogságból. Apád is velünk van, ó' a gépkocsivezetőnk. Vigyázz le ne lépj, mert akkor nem tudom átugrani a temető drótkerítését és beleakad a katonanadrágom. Mi közöm van nekem ezekhez a régen történt eseményekhez, fogsághoz, temetőhöz, katonasághoz? Hogy lehet azonosulni olyasmivel, amiről elképzelésünk sincsen, és ha már nekivágunk, miért nem vezet Gábor, miért kell külön sofőrről gondoskodni, aki csak útban van az ilyen meghittnek szánt felfedező vállalkozáshoz? Csak azért, mert Gábor már régen nem vezet. Gábornak autója sincsen, egy modern világban, ahol ez szinte kötelező. Hogy lehet olyan emberrel élni, aki nem rendelkezik saját autóval és mások szívességére szorul? Mégha - tegyük fel -, ezt a szívességet busásan megfizeti: ez még így is rászorultság. S mire valók a nosztalgia bukfencei, megkeresni a több évtizeddel benőtt és eltakart házat, ahová egy fiatal fogoly valaha menekült, aki nem sejthette, hogy fél évszázaddal később megszületik Csenge. Arról nem is beszélve, hogy milyen nehéz megtalálni ilyen házat. Hol állt? Egy temető közelében. Miféle temető közelében? Olyan temető közelében, amelyhez vasúti sínek kanyarogtak. Abban a messzi városban több temető van, apa káromkodik. Magában persze, mert tart Gábortól, akit neki minden különc bogarával együtt tisztelnie kell. Egy híres vej jól jön a nem túl atraktív családi körben. Megtalálható ilyen ház, akinek halott tulajdonosa valami pálinkafőző lehetett? Csenge gondosan egyensúlyoz, nem lép le a járdaszélről. Érdekes, meg lehet találni. De mire jó ez a kutyakomédia. Senki se él már, sem szomszéd, se benne lakó. A házat többször újra meszelték, mások az ablakai, más a bejárati kapu, beton alatt lapul a valamikori köves utca. Csengét cseppet sem érdekli a messzi város, inkább az érdekelné, kitakarítható-e a félévszázados korkülönbség felfoghatatlan emléke, amely az idegenség hűvösségét süvíti kettőjük közé. Hülye játék, bokába hasít az egyensúlyozó összpontosítás, még mindig csepereg az eső, le kell lépni a járdáról, ki kell lépni, egyenes tartással hazáig kell jutni, kibontakozni az elmúlt összevisszaságából. Ki kell tárni a lakásajtót, mely mögött Péter vár rá, előregyártott gorombaságokat érlel a bajusza alatt. Ezeket is el lehet valahogy viselni, bennük rejlik valami valószínűtlen közelség, a holnap ígérete. És semmi rejtély, semmi titokzatosság. Legfeljebb titok, amely megtartható, vagy elárulható. A rejtély az más. Annak nincsen földi teste. A rejtély egy öreg arc elhalványuló vonásai, a rejtély egy kismackó arca, amit úgy lehet megsimogatni, mintha sohase lett volna. Látod, így van ez. Most hazamegyek, bebújok Péter mellé az ágyba, valószínűleg szeretkezni fogunk, miután cudarul veszekedtünk annak előtte, és nem fogok rád gondolni, sem a messzi városra, sem a többi hihetetlenségre, s azon fogok igyekezni, eszembe se jusson többé semmi olyan, ami amúgyis felfoghatatlan. Rózsaszínűek a falak. Helyesebben a tapéta. Ha a tapéta meghasad, halvány vérszín bújik elő, ami eltakar valamit, valamit az előbbi réteggel összeolvadót. Ha ezt is sikerül lebontani, alóla ugyanaz szivárog elő. A legelső fehérre meszelt alap, amelyre mindez rátapadt, lehámozhatatlanul a végtelenség testébe süpped. (Folytatjuk)
