Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11-12. szám - Monoszlóy Dezső: A halálom utáni napon

Edisonhoz írott versében van egy sor: Mily csacska is néha nagy tudósok álma. Elérzékenyedett, megölelt. Gyönyörű, te még a kigondolásra igyekvő gondolatomat is eltalálod.

Csenge egész testében megrándult. A fene egye meg, nem róhatja fel nekem, hogy nem volt velem boldog. A kávéház üvegablaka felé pislántott és szinte párhuzamosan és egyidejűleg két élmény fogta közre. Az egyik szavakból állt, Gábor novellájából vigyorgott felé. A kávéház üvegablakán kívül a szocializmus hősei meneteltek. Különféle táblákat vittek. Bányász vagyok, ki több nálam. Le a feketézőkkel. Bent a kávéházban az osztályidegenek és ellenforradalmárok dőzsöltek. Vajon miből? Ez zavaros, utólagos feltevés volt, meg az is, hogy ő, Csenge, mit keres a kávéházban. Semmi helye itt, ő lelkes úttörőként kívül masírozik. Lelkesedni jó. Dolgozó szülők gyermeke nem osztályidegen. Gábor az, aki pontosan ide illik a borosüveg mellé, a léha semmittevők közé. A másik élmény képeket mutogatott. A kávéház falusi házzá szelídült. A padlás kis ablakán át látható közelben apró domb emelkedett. Előtte villanyhuzalok kötötték össze a nádtetős házakat. Itt-ott az ég is átcsillant a távolabbi fák zöldjén. Bent kertészollóval Gábor bajuszát igazgatta Csenge, hogy ne lógjon a levesbe. Ne gyulladj be, ne mocorogj, nem vágok a szádba, hallotta a saját hangját. Mindketten szűz meztelen tevékenykedtek, nyár lehetett. Falusi nyár. Gábor falun szeretett volna vele élni, kissé plrejtve a világtól. Falun olcsóbb is, érvelt. Ezt ügyetlenség volt felemlítenie. Éppen ő akart falun élni, aki a zabot nem tudja megkülönböztetni a búzától. Vedd tudomásul, én nem akarok falun élni! S tudod miért nem? Mert az én őseim mind falun éltek, ha azt életnek lehet nevezni. A te őseid pedig... Mindenkinek az ősei falun éltek valamikor, legyintett Gábor, csak az ember sok mindent elfelejt, a zabot meg a kukoricát és számos ennél fontosabb dolgot. Felejteni jó. Felejtés nélkül nem lehet kibírni. Úgy van. Ezért is szakítottam vele.

Felejteni jó. Minden új nap újrakezdés, olyan, mint mikor friss vizet engedünk a fürdőkádba. S abban a vízben a holnap is benne lubickol. Gábornak nincs igaza, amikor azt írja, a holnap jön, a holnapra várni nem kell. A holnapra várni kell. A jelen örömeiből kikandikál a folytatás. Gábor meghalt és fölösleges ide-oda rakosgatni mennyi volt ebben a szép és csúnya, a hasznos és a fölösleges. Semmit sem lehet kezdeni vele, azzal sem, hogy megtudta különböztetni a zabot a búzától, vagy nem. Ez nem több, mint elhalt képtelenség, idegen ember képtelensége, amihez neki semmi köze sincsen. Aholnaphoz azonban annál inkább. Mit fog csinálni holnap? Be kell vásárolnia, kifogyott az olaj, a cukor, a só. Meg még mi a fene? Mindig kifogy, mindig elkopik valami. Gábor szeszélyes különlegessége is elkopott. A megismételt történetei is, amiket ugyan a hangulathoz illeszkedően - mármint az ő hangulatához illeszkedően -, időnként másként mesélt el, hol lelkesedve, hol gúnyorosan, de akkor is. Ha vele marad, éppúgy be kellett volna vásárolnia, mert cselédre mellette se futotta volna, kastélyra, magánerdőre, angol pázsitra se, ahol a pávák lehullott tolláit köthette volna csokorba. A falunak disznószar szaga van. Attól az ő kényes orra fintorgott volna elsősorban, az egerektől is ő szaladt volna legmesszibbre, hiába hivalkodott, hogy fogoly bányászként patkányok lapultak a zsebében és kicsinyke kenyerüket kifeszített madzagon, lefelé lógatva tartották, mert máshonnan lezabálták volna. Szerencsétlen, megviselt sorsokhoz nem szabad kapcsolódni. A butaságon alapuló magabiztosság eli966