Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11-12. szám - Monoszlóy Dezső: A halálom utáni napon

gazítóbb, mint a bölcsességből áradó tájékozatlanság. Különben sem volt bölcs. Gyakran azzal kérkedett, hogy rengeteg dologról fogalma sincsen. Ez eleinte imponálóan hatott, ahogyan könnyed fölénnyel kijelentette, nem tudom, so­hase hallottam, vagy már elfelejtettem. A tudatlanságot Csenge ilyen fölénye­sen sohase tudta vállalni, de Gábortól annyit legalább megtanult, jobb kimon­dani, mint megszeppenve körüldadogni az ismeretlent. Ennyi különcséghez alkalmazkodni nem kis feladat. Én igenis alkalmazkodtam hozzá, boldoggá tettem. Csakhogy Gábor boldogságérzetével is zabot lehetett hegyezni. Azzal is, amikor ujjongva magyarázta, ő a földkerekség legboldogabb embere, ha Júlia esetleges boldogtalansága nem szorongatná. Ami igazán felesleges szorongás volt, a nők hamarabb kitalálnak pillanatnyi boldogtalanságukból, mint a férfiak. S azzal is, amikor arról elmélkedett, a boldogság valószínűleg a múlt kategóriája, majdnem öntudatlanul érzékeli az ember. A megélt bol­dogság gyönyörét, s elvesztésének a borzalmát egy kutya szemében láttam, mesélte egyszer, ronda, kis görnyedt, keverék kutya volt, ápolatlan, szeren­csétlen. De életében először és utoljára találkozott a csodával, egy gyönyörű, fehér, havanéz nősténykutya személyében. Előkelő vendégek hozták a szom­széd házba. Tüzelt az eszemadta, nem vigyáztak rá kellőképpen, s neki sike­rült meghágnia. Azóta a szomszédos kertkapu előtt ólálkodik, jóformán nem lehet elzavarni. Az elvesztett mennyország látomása tüzel a tekintetéből. Érdekes, hogy Gábor viszont, amióta szakítottam vele, sohase ólálkodott bérházunk kapuja előtt, még annak a szégyennek a lehetőségét sem vállalta, hátha elzavarják. Úgy látszik, a kutyák elszántabbak és hűségesebbek. Ha Klári, a lekoptathatatlan barátnő véletlenül idetévedne a kávéházba, és felem­lítené neki ezt a régi beszélgetésüket, bizonyára értetlen arcot vágna, a hom­lokát is dörzsölné, tiszta süsü. Klárival behatóan egyetlen témáról lehet beszélgetni, mekkora farka van a férfiaknak. Apró esőcseppek csillognak a fű hegyén. A délelőtti napfény még nem szip­pantotta magába, számtalan szemmel pislog a rét. Ez hol volt, mikor? A borospohár alja vetíti, és egy thailandi swimmingpoolt is, ami tarka játékokat ígér, víz alatt kapkodó lábakat és kezeket, most úszunk a végtelenbe. De nem sokáig. Gábor elkomorul. Ha én beúszom, te kiúszol a partra. Látod, ilyen felbolydult, hülye világban élünk. Kihantolják és behantolják a történelmet, véglegesen felborultak az értékrendek, lassankint a múlt is elszámolhatatlan. Ha én bent ülök a vízben, ne ülj kint a parton. Ez felháborító. Nem bújuk ki egymás mellett. Dehogyisnem. Csak persze nem reggeltől-estig. Mindenkinek van egy parányi, búra alá bújtó magányvágya. Gábornak nincsen. Már írni sem akar. Minek. Eleget írtam. Az írás felzabálja az életet. Nem írok, az írás ellop tőled. Az írás a boldogság ellensége. Ha most írnék, az arról szólna, meg fogsz tagadni, el fogsz hagyni engem. Sohase foglak elhagyni. Hát persze, hogy nem. De látod, ez ennek az átkozott írásnak a sugallata. Végül is az írásnak lett igaza, az írás sokkal okosabb volt, mint Gábor. Jó lenne tudni, írt-e még valamit, mielőtt meghalt. írt-e arról a medencéről, ahová a szálloda ablakaiból kövér, fehér turisták fiatal, fekete, alkalmi szeretőikkel bámultak, némi meglepetéssel a két fehér ember felé, akik úgy látszik, szeretik egymást, és szinte hihetetlen, hogy idejöttek, ilyen messzire, hiszen ezt otthon is gyakorol­hatták volna. Felháborodott szavak hangzottak alulról, a víz felől. Egy félóráig se bírod ki mellettem, hiszen mi a végtelen felé akartunk úszni. Csenge talán 967

Next

/
Oldalképek
Tartalom