Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11-12. szám - Monoszlóy Dezső: A halálom utáni napon
gazítóbb, mint a bölcsességből áradó tájékozatlanság. Különben sem volt bölcs. Gyakran azzal kérkedett, hogy rengeteg dologról fogalma sincsen. Ez eleinte imponálóan hatott, ahogyan könnyed fölénnyel kijelentette, nem tudom, sohase hallottam, vagy már elfelejtettem. A tudatlanságot Csenge ilyen fölényesen sohase tudta vállalni, de Gábortól annyit legalább megtanult, jobb kimondani, mint megszeppenve körüldadogni az ismeretlent. Ennyi különcséghez alkalmazkodni nem kis feladat. Én igenis alkalmazkodtam hozzá, boldoggá tettem. Csakhogy Gábor boldogságérzetével is zabot lehetett hegyezni. Azzal is, amikor ujjongva magyarázta, ő a földkerekség legboldogabb embere, ha Júlia esetleges boldogtalansága nem szorongatná. Ami igazán felesleges szorongás volt, a nők hamarabb kitalálnak pillanatnyi boldogtalanságukból, mint a férfiak. S azzal is, amikor arról elmélkedett, a boldogság valószínűleg a múlt kategóriája, majdnem öntudatlanul érzékeli az ember. A megélt boldogság gyönyörét, s elvesztésének a borzalmát egy kutya szemében láttam, mesélte egyszer, ronda, kis görnyedt, keverék kutya volt, ápolatlan, szerencsétlen. De életében először és utoljára találkozott a csodával, egy gyönyörű, fehér, havanéz nősténykutya személyében. Előkelő vendégek hozták a szomszéd házba. Tüzelt az eszemadta, nem vigyáztak rá kellőképpen, s neki sikerült meghágnia. Azóta a szomszédos kertkapu előtt ólálkodik, jóformán nem lehet elzavarni. Az elvesztett mennyország látomása tüzel a tekintetéből. Érdekes, hogy Gábor viszont, amióta szakítottam vele, sohase ólálkodott bérházunk kapuja előtt, még annak a szégyennek a lehetőségét sem vállalta, hátha elzavarják. Úgy látszik, a kutyák elszántabbak és hűségesebbek. Ha Klári, a lekoptathatatlan barátnő véletlenül idetévedne a kávéházba, és felemlítené neki ezt a régi beszélgetésüket, bizonyára értetlen arcot vágna, a homlokát is dörzsölné, tiszta süsü. Klárival behatóan egyetlen témáról lehet beszélgetni, mekkora farka van a férfiaknak. Apró esőcseppek csillognak a fű hegyén. A délelőtti napfény még nem szippantotta magába, számtalan szemmel pislog a rét. Ez hol volt, mikor? A borospohár alja vetíti, és egy thailandi swimmingpoolt is, ami tarka játékokat ígér, víz alatt kapkodó lábakat és kezeket, most úszunk a végtelenbe. De nem sokáig. Gábor elkomorul. Ha én beúszom, te kiúszol a partra. Látod, ilyen felbolydult, hülye világban élünk. Kihantolják és behantolják a történelmet, véglegesen felborultak az értékrendek, lassankint a múlt is elszámolhatatlan. Ha én bent ülök a vízben, ne ülj kint a parton. Ez felháborító. Nem bújuk ki egymás mellett. Dehogyisnem. Csak persze nem reggeltől-estig. Mindenkinek van egy parányi, búra alá bújtó magányvágya. Gábornak nincsen. Már írni sem akar. Minek. Eleget írtam. Az írás felzabálja az életet. Nem írok, az írás ellop tőled. Az írás a boldogság ellensége. Ha most írnék, az arról szólna, meg fogsz tagadni, el fogsz hagyni engem. Sohase foglak elhagyni. Hát persze, hogy nem. De látod, ez ennek az átkozott írásnak a sugallata. Végül is az írásnak lett igaza, az írás sokkal okosabb volt, mint Gábor. Jó lenne tudni, írt-e még valamit, mielőtt meghalt. írt-e arról a medencéről, ahová a szálloda ablakaiból kövér, fehér turisták fiatal, fekete, alkalmi szeretőikkel bámultak, némi meglepetéssel a két fehér ember felé, akik úgy látszik, szeretik egymást, és szinte hihetetlen, hogy idejöttek, ilyen messzire, hiszen ezt otthon is gyakorolhatták volna. Felháborodott szavak hangzottak alulról, a víz felől. Egy félóráig se bírod ki mellettem, hiszen mi a végtelen felé akartunk úszni. Csenge talán 967
