Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11-12. szám - Monoszlóy Dezső: A halálom utáni napon

fondírozni: ha valamivel öregebb lennék, ha valamivel fiatalabb lenne, ha csak pár évvel is, ha a sexuál-tudomány népszerű könyvei is beletúrnak a mesébe, meg a valószínűségszámítás, amelynek a megértéséhez jó matematikusnak sem kell lenni, a fene egye meg! Miért szakítottál? Például, mert időben a megrokkanásával, a meghülyülésével, a halálával is számolni tudtam. Magdinak nincs igaza. Fiatal özvegyeknek nem áll jól az özvegyi fágyol. A fiatal özvegyeket visszamenőleg meggyanúsítják, még akkor is, ha nincs igazuk. Hátha még igazuk van. Nincs igazuk. Csenge levegőbe lendülő kezét még idejében sikerült jobb belátásra bírnia, különben az asztalra csap. Nincs igazuk! Gyűlöletét, tehetetlenségét egy új érzés bugyolálta be. Szerettem. Én voltam hozzá a legjobb, az egész szerencsétlen életében. Egyedül én értettem meg igazán, és azért gyűlöltem meg, mert én döbbentem rá, hogy mi háborog benne. Szoktál gyónni? Én soha. Csak elhódított kisgyerek koromban. Buzi papoknak nem gyónok. Minden pap nem buzi. Nem, de azok olyanok, mint mi. Azoknak minek gyónni. Én csak magamnak, meg neked gyónok. Egyedül nekem gyónta meg az életét, én úgy szóltam mindig hozzá, ahogy megkívánta. Tudtam, hogy rászorul. Úgy nyúltam hozzá, ahogy ha színesen is álmodott volna, arra vágyakozott, úgy cirógattam meg a bőrét, ahogy földhöz hajítja a füvet a szellő.

Jó játszótársa voltam. Hihetetlen marhaságokat tudtunk kitalálni és kör- beugrálni. Azt játszottuk például, hogy én vagyok a Notre Dame-i toronyőr. Erre akkor került sor, amikor megmutatta nekem Párizst. A Louvre-ban szórakozottságában antik emléket őrző medence vizébe gázolt. Most le fognak fejezni, mondta, de mielőtt ez az ostoba őr a bárddal felém suhintana, te a kötélen a toronyból idelendülsz és a magasba rántasz. Sajnos, tette hozzá, túl nehéz vagyok, nem bírsz el. Dehogyisnem. Könnyedén, bizonygattam. Vagy csillagokká változtunk és keringő körökkel haladtunk előre. Ha eltévesztettük a közös ritmust, kár, sajnálkozott. A fiatal csillagok gyorsan pörögnek, az öreg csillagok lassabban. A fiatal csillagok forróak, és öreg korukra lehűlnek. Ez végtelen ostobaság, én minden nappal forróbban szeretlek. A hirtelen gazdagodás többféle technikával volt megközelíthető. A legegyszerűbben úgy, hogy elhagyott házra találunk, csákánnyal, kalapáccsal, a szoba falára ütünk, s a lehullt vakolat mögött rejtőzködik a kincs. Vagy virágot ültetünk a kertbe, s ott fekszik a föld alatt a hatalmas vasláda, nehéz kinyitni, le van lakatolva. Végül mégis sikerül, lepattan a zár, a ládából kigurul a töméntelen aranypénz. Bonyolultabb változatokat is kigondolt. Luxushajón utazunk, játékszenvedélyű milliárdosokkal kerülünk össze. Az a mániájuk, hogy irdatlan alapon bridzsezni akarnak, mi megjátsszuk a kezdőt, ami az én részemről nem is rossz feltételezés. Majd belejössz, menetközben megtanulod, szúrta a mesébe. A happy and: lekopasztjuk a gyanútlanokat. A játékban mindig diadalmasak voltunk. De ha a kigondolt játék netán valóságra fordult, póruljártunk. Több kaszinóban próbálkoztunk, mert Gábornak korom és a gyanakodó pillantások ellenére, meg fölényes fellépésem segítségével sikerült bevinnie. Játszottunk és veszítettünk. De még ezen sem mérgelődtünk túlságosan. A valóság játékából leereszthető híd nyúlt a kitalált felé, és ott bőségesen kártalanítottuk magunkat. Gábor álmodozó gyerekként utolérhetetlen volt, igaz, hamar ráunt és elszégyellte magát. Hogy jönnek ilyen baromságok a mi közelünkbe, nem méltó hozzánk. Én nyugtattam. Hát nem te mesélted, hogy a cseh költő,

965