Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11-12. szám - Monoszlóy Dezső: A halálom utáni napon
dühösen elhúzta száját, ez a régmúltban pofonokat jelentett, olyanokat, hogy az embernek fülig égett az arca. Most csak tehetetlen védekezést. Például olvasok. Jól teszed. Én indián nó' szeretnék lenni. Azok nem ülnek tolókocsiban. Nem, azok lóháton ülnek. Lovagolni szeretnék, de erre se futja. Utálatos dolog szegénynek lenni. Mi mindig takarítottunk és szegények voltunk. Péter szerint te nem viszed túlzásba a takarítást. Igen, Péter szerint lusta, rusnya nó'személy vagyok. Szerintem ő meg egy tökfej. Látod, ezért kellene a transzcendentális filozófiával behatóbban foglalkoznom. Az ilyesmi imponál neki. Ha sikerül egy valamirevaló, tudományos megállapítást összekerekítenem, megsemmisülten pislog. Az, hogy milyen szép vagyok, fel se tűnik neki. Csak annyira, hogy rámzuhanjon, de akkor sem engem néz, a saját lihegésével van elfoglalva. Te senkivel se vagy megelégedve. Kivel legyek elégedett? Talán az apámmal, aki lenyalja a kést, vagy veled, aki folyton takarítasz? Majd csak jön egy özvegy walesi herceg, s elvesz feleségül! Pontosan már csak ez hiányzik. Csenge eddig fól-le járkált az asztal körül, most ő is leült az anyjával szemben. Bosszantotta, hogy Magdi a forró kása körül slattyog, s nem rukkol ki azzal, amiről beszélni szeretne. Kit érdekel Péter, az apja, a takarítás, ma mégiscsak különleges világnap van, még akkor is, ha azt a szerepet választotta, semmi se történt. Semmi se történt, szaladt ki a száján. Sohase történik semmi. Végig se mondta, rájött, elhamarkodott állítás volt. Magdi ebbe könnyedén belekapaszkodhat. Na, azért valami történik; csapott le Csengére, gondolom, hallgattad a rádiót. Csenge megvonta a vállát. Miért? Mit kellett volna hallanom? Felemelik a szemétdíjat, mondta Magdi, s megvillant a szeme. Ebben a villanásban sziporkáit valami kihamvadt fölény, valami olyasmi, túllátok én a turpisságodon, azon is, az én bosszantásomért nem beszélünk arról, amiről beszélni kellene. Csenge kényszeredetten megadta magát. Nem hallgattam a rádiót, lendült támadásba, de tudom, hol árulják az ökröknek a szénát és miről fecsegnek mások és miről szeretnél fecsegni. Ha nem tévedek arról, hogy meghalt Gábor. Engem viszont ez a téma nem nyűgöz le. Számomra, ha nem tudnád, már évek óta halott. Annál jobb. Magdi ültében kihúzta magát, s most egyforma magasnak látszott a lányával, aki egy-két centivel fóléje nőtt. Pedig addig Magdi volt a családban a legmagasabb. A férjének pipiskedni kellett, hogy egyforma magasnak Játszódjanak. Nem jobb. Mindegy. Persze, lehet, hogy ez se igaz. Szerettem, hogy volt, hogy nem volt. Elfogta az idegesség, egyre gyorsabban beszélt. Az igazság az, hogy az egész történetet neked köszönhetem. Tulajdonképpen te ajándékoztál neki. Fülig szerelmes voltál bele, vele akartál meghalni. Tizenötéves korban nem felelős az ember a saját tetteiért, tizenötéves korban a szülők a felelősek, egészen pontosan te. Te voltál a család rettegett császárnője, mindig az történt, amit te akartál. Meg az, amit az életkörülmények lehetővé tettek. Én mindig a legjobbat akartam nektek, neked is, meg a nővérednek. Arról nem tehetek, hogy nem egy grófi kastélyban hoztalak benneteket a világra. Már miért ne tehetnél róla? Miért mentél az apámhoz? Vagy ha már hozzámentél, legalábbis számomra előnyösebb elődöt választhattál volna. Apropó, mindig hűséges voltál hozzá? Ez igazán nem tartozik rád. Miért ne tartozna? Egyszerűen kíváncsi vagyok rá. Én sohase kíváncsiskodtam, hogy volt közietek Gáborral, még azt se 959
