Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11-12. szám - Monoszlóy Dezső: A halálom utáni napon
tudom, hogy miért szakítottál vele. Azért, mert hétszer olyan idős volt, mint én. Nyugodtan az apád lehetett volna. Az nem is lett volna olyan nagy baj. Ma egy híres embernek lehettél volna az özvegye. Egyrészt nem is volt olyan híres, másrészt ha lett volna, akkor ki lennék az öszes vizekből. Huszonkét évesen nem kell megözvegyülni. Pedig azoknak áll legjobban az özvegyi fátyol. Hagyjuk ezt, Magdi. Még az is lehet, hogy igazad van. Sokszor abba kapaszkodom, hogy az egész élet nem igaz, csak amolyan előttem lepergetett film, vagy színházi előadás. Máskor meg abba, hátha van az időnek olyan gödre, nemcsak a bermudai háromszögben, hanem bárhol, máshol is, ahová csak komolyan rá kell szánni magad, és bele lehet ugrani egy teljesen más dimenzióba, ahonnan egészen más galaktikán bújhatsz elő. Te hiszel az ilyesmikben? Nem. De azt se hiszem el, lehetetlen, hogy kizárt legyen. Már arra is gondoltam, jó lenne valami hívő gyülekezethez csatlakozni. Meg akarsz keresztelkedni? Az nem gond, apád jóban van a helyi plébánossal. A, nem, én buddhista akarok lenni. Az meg mire jó? Például, hogy számtalanszor élhetsz. Számtalanszor pórul is járhatsz. Lehet belőled patkány, hangya, ördög tudja. Egy élet az egy élet, a több legalább változat. Gábor hívő volt? Nem ismertem ki magam rajta. Hol Anatole France Máriát szórakoztató csepűrágóját, hol meg a Jézusra nem emlékező Pilátust dicsérte. Egy mondatára azonban pontosan emlékszem. Csak a gyáváknak van szüksége hitre, azoknak, akik nem mernek szembenézni a nemlétezéssel. A túl alacsonyra akasztott csillár meglódult. Csak nincs földrengés? Földrengés, ugyan már. Én ütöttem bele ebbe a marhaságba a fejem. Meg kéne végre igazítani. Semmire sincs ideje az embernek. Úgy látszik, a csillár arra akar figyelmeztetni, hogy nem kell folyton a halottakról beszélni. Gábor maga vallotta, csak az élőket érdemes szeretni. Magdi furcsa grimaszt vágott. Csenge jól ismerte ezt a grimaszt, Magdi orra hegye ilyenkor külön életre kelt, ide-oda mozgott. Csenge szeretett volna ráfricskázni. Ezzel a szándékkal karöltve egy hangulat íze, szaga, érintése vette körül. Kéményseprő inasok hasáról árad a koromszag. Kezük rozsdás szögek között kotorászik. Mindez valami nagyon régen történttel rímelt össze, olyan kellemetlenséggel, amit szavakkal nem lehet utolérni. Meg akartam fricskázni az orrodat, mondta hangosan. Erre a vallomásra Bonzó cica bújt elő a ruhásszekrény búvóhelyéről, ahová gyerekkorában ő is szívesen elrejtőzött volna, persze neki nem volt megengedve. A macskáról egészen megfeledkeztem. Róla nem lehet, tiltakozott Magdi, és tudod, miért nem? Mert nem hagyja. Csenge hosszú ujjai Bonzó selymes szőrébe merültek. Érdekes, csak az állatok felé tudjuk kimutatni a szeretetünket, egymással szemben kíméletlenek vagyunk. Nem igaz, csattant fel Magdi, ezt csak a pillanatnyi békétlenséged hiteti el veled. Békétlenség? Mi az, hogy béke? Mi az, hogy béke, ismételte Magdi. Mondjuk az, hogy az ember nem gondol semmire. Az nem béke, Csenge Bonzó nyakát ráncigálta, a macska kéjesen dorombolt. A béke valami tartalmat is ígér. Talán azt, hogy élni jó. Ez azonban ellenkezést szül, élni jó, vajon miért? Erre semmi bizonyíték nincs. Talán az a béke, hogy az ember rájön az élet teljes értelmetlenségére. Össze-vissza beszélsz. Te sohase beszélsz összevissza? Legalábbis igyekszem, hogy ne essek a saját nívóm alá. Jól van, igyekezzél. Csenge felegyenesedett. Ki kell szellőztetnem a fejem. Magdi nem tartóztatta. Ki se kísérte. Szia! kiáltotta Csenge a lépcsőházból. Tudod, most mibe kezdek? Ezt az anyja már nem hallotta. Megpróbálok halottakkal 960
