Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11-12. szám - Monoszlóy Dezső: A halálom utáni napon

hetetlenné vált, mit felejtett el abból, amit valóban elfelejteni szeretett volna, s mit kezdjen ezekkel a megmaradt, ellentmondásos, csonka mondatokkal.

Van egy íz, a nagymosás gőze szivárog így a fog résein át és savanyún, keserűn a foghúsra telepszik. Száradó lepedőket csattogtat a száj szögletén. Sovány és kövér matrónák árnyéka hajlong a képzelet horizontján.

Amikor az utált szülői lakáshoz ért, amit mióta nem lakott itt, már nem utalt annyira, s ahová ha nem akadt jobb programjuk, Péterrel ingyen ebédre jártak, mieló'tt megnyomta volna a csengó't, igyekezett számba venni, mire kell összpontosítania. Legjobb, s talán ezzel hozhatja ki legjobban sodrából anyját, ha azt a szerepet játssza, semmi se történt.

Csak a harmadik csöngetésre nyílt az ajtó. Anyja mentegetődzött, a porszívó szétszedésével volt elfoglalva. Csenge elnéző' tekintettel simított végig a megviselt házigép szertehányt darabjain. Elválaszthatatlanul a lakáshoz tartoztak, elrakott állapotukban is mintha harci készenlétben, az asztal tetején állnának, s a munkára serkentő' kürt megszólalására várnának. A sok giccses kép, csipke, porcelánmütyürkék és egyéb végigsorolhatatlan díszítmények társaságában. Tudod, kivel találkoztam? Anyja várakozva pillantott felé. Kivel? Csenge elbizonytalanodott, maga elé meredt. Valójában senkivel sem találkozott. Érdekes, az ember folyton hazudik, akkor is, ha ennek semmi értelme sincs. Kivel is? Ja, igen. Egy héttel ezeló'tt valóban találkozott valakivel, ha nem is errefelé, hanem a város teljesen más kerületében. Idó's úr tolókocsiban tolt egy nálánál öregebb hölgyet. Mindketten mosolyogtak, ez groteszk ellentétben volt a helyzetükkel. Legalábbis Csenge szerint. A fenébe is, minek örülnek?! Csenge lelassította lépteit, hátha hallhatja, miről beszélnek. Nagymama kilencvenhét évesen passziánszozott, magyarázta a férfi, soha nem jött ki. A nő' erre még szélesebb mosolyt kerekített. Nagyon jó sokáig élni. Bizony. Ebben mindketten megegyeztek. Ha az ember nem fáradt, akkor lehet, igazuk van, vetette közbe az anyja. Akit tolókocsiban tolnak, annak nincs mibe elfáradni, ezt meg Csenge tette hozzá. Az egész történetnek semmi értelme nem volt, lúdtalpasan csoszogott kettőjük között. Nem vagy éhes? Ez a mondat sem volt szerencsésebb. Tudod, ki ült abban tolókocsiban? Az előbb azt állítottad, nem ismered. Hát persze, hogy nem, ugyanis én ültem benne. Ki akartam próbálni a transzcendentális filozófiát. Mit szólsz hozzá, Magdi? Egy idő' óta keresztnevén szólította anyját. Semmit. Magdi fáradtan lerogyott az egyik ebédlői karosszékbe. Mióta takarítasz? Úgy tudom, betegszabadságon vagy. Hát azért, ki kell használni. Reggel óta, ugye? Érdekes, ebben a lakásban mindig mindenki takarított. Az évek alatt csupán annyi változott, hogy egyre több giccs gyűlt össze, na meg az, hogy most már egyedül takarítasz. Akkor már jobb a tolókocsiba képzelni magad, hogy te vagy az a távoli szubsztancia, minden és mindenki a te kivetülésed. Valahogy így van, nem? Magdi a fejét rázta. Egész pontosan én se tudom, de nem rossz feltételezni, te vagy egyedül, a többiek csak azért vannak, hogy eljátszhass velük, rajtuk keresztül próbáld ki a sokfelé viszonyulás lehetőségeit.

Csenge megpróbált nyelvével csettint®ni, nem sikerült. Tulajdonképpen ez is egy nagy marhaság, nem érdemes foglalkozni vele. Hogy van Péter? Köszönöm kérdésed, jól, ha ezer évig él, rendőrtábornok lesz belőle. Borzasztó unalmas az élet. Ásítani igyekezett, de cseppet sem volt álmos. Én sohase unatkozom. Persze, hogy nem, te takarítasz. Nemcsak takarítok. Magdi

958