Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11-12. szám - Monoszlóy Dezső: A halálom utáni napon
ben van valami égberepeső, kacagtató öröm. Megrongált, primitív, maláj hídon bukdácsolunk keresztül. Gábor csetlik-botlik, kinevetem. Mosolyog, nem sértődik meg, ha testi ügyetlensége felett kajánkodom. Mindenképpen igyekszik friss ritmusomhoz illeszkedni. A Sri Lanka-i part közelében hullámok felett dobál a motorcsónak. A közeli folyóban krokodilusok, a tengerben különféle szörnyetegek. Most én félek. Gábor nyugtat. Ugye milyen színes néha az ember sorsa? Hát persze, egészen addig, amíg beléd villan, az állandóság elől nem lehet menekülni, ott kell tenni valamit, ahol az ember él. Gábor legszívesebben lakatlan szigeten élne velem, csakhogy ott éhenhalnánk. Egyre érettebb vagyok, Gábor egyre infantilisabb. Játszani szeretne. Nem lehet folyton játszani. Megrémülök a jövőtől. 0 a valóságos élettől elszakadni készül, a tetejében még vigasztal is. Csak mi ketten maradunk, a többi nem fontos. Semmi sem fontos, csak te meg én. Júliának biztos életet teremtünk, mindent odaadunk neki, megérdemli. 0 a vesztes, mi vagyunk a nyerők. Mit nyertünk meg, ha semmink se marad? Tizenötéves fejjel ezen könnyű átsiklani, a jövőbe szórt szavak úgyse számítanak, csakis a pillanat bősége. Tizenhét-tizennyolc éves korban azonban esztelenség a szegénységre és a szerénységre fogadalmat tenni, még akkor sem, ha sejthető, hogy nem szabad szóról-szóra értelmezni az effajta beszélgetéseket. Még akkor sem, ha Gábornak időnként felcsillan a szeme. Sikerülhet is valami. Akkor mindenkinek jut. Csakhogy semmi se sikerül. Legfeljebb egy lottó nyeremény valószínűtlensége. Gábor nem sikeres ember. Még akkor sem az, ha eleinte azt gondoltam róla, ő a világ legokosabb embere. Mert ha így lenne, akkor sem hozzá kötődik a siker természete. Nem híres ember az, aki mindig azt dicséri, aki nincs jelen. Legyen az pályatárs, élettárs, rokon. Ezektől az inkognitós panegiriuszoktól megkeseredik az ember szája. Júlia tudja a legjobb húslevest főzni. Tapsoljak hozzá? Miért beszéltél olyan lefitymáló hangnemben azzal az íróval? Kivel? Ja, azzal... Kitűnő embernek tartom. S akkor miért nem erről szónokolták? Csak nem akarod, hogy a szemébe dicséljem? De akarom. Az emberek dicséretre, jó szóra szomjaznak. Hátha még meg is érdemlik. Ha meg nem, annál inkább. Te, aki olyan kedves tudsz lenni, miért unsz rá olyan hamar a saját szeretetedre, a saját kedvességedre? Aki olyan, mint Gábor, az egyedül marad. Gábor az igazság harcosa. Ilyen emberekkel nem tanácsos együtt élni. Ilyen emberrel egyedül maradsz. Hegyként rád szakad, a belső ciripeléseket eltakarja, beléd omlik, beléd olvad, nem marad időd, hogy saját érdekességedre figyelj, s lassan a másik felé felborzolt kíváncsiságod is kihűl. Csengetnek. Ez nem a belső ciripelés és nem Péter ébresztő órája, aki valami rendőrgyűlésre készül. Valóságos telefoncsengetés, lekoptathatatlan barátnő csiripel a túloldalon. Hogy vagy? Jöttök vasárnap a strandra? Anélkül, hogy válaszolnék, magától folytatja. Persze, nem értek rá, a céllövészetet gyakoroljátok. Egy rendőr szeretője, ha nem talál a feketébe, kész tragédia. Közbeszólok, mert úgyse ezért hívott. Tulajdonképpen mit szeretnél tudni? Én semmit, susogja fátyolos hanyagul, mintha a gyász szagát akarná az orrom alá dörzsölni. Miután ismerem az általa gyártott forgatókönyvek menetét, mielőtt még belevihogna a kagylóba, átveszem tőle a poént. Fél özvegy lettem, ezt akartad közölni velem. Ne túlozz, hadarja bosszúsan, mivel eloroztam előle a drámai fordulatot, én teljesen tisztában vagyok vele, hogy amennyire bele voltál esve, úgy kiestél belőle és mióta Péterrel éltek, kinigli nyulak módjára 955
