Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11-12. szám - Monoszlóy Dezső: A halálom utáni napon

a túlvilágon is hallom majd a hangját. Amikor anyámnak bevallottam a szándékomat, szörnyű botrány keveredett. A bérházunk előtti utcán sétáltunk, a közeli fűszereshez igyekeztünk. Ráncigálni kezdte a karomat. Megőrültél? kiabálta hisztérikusan. Ajárókelők felénk fordultak. Attól tartottam, meg akar ütni. De mióta Gáborral éltem, nem mert hozzám nyúlni, misztikus személlyé nőttem a szemében. Te bólintottál rá, hogy vele maradjak, érveltem, még bíztattál is. Igen, hogy együtt éljetek, de nem arra, hogy belepusztulj. Gábor szerette a szüléidét? Kezdetben anyámat. Lelkesedett érte. Csodálatos asszony, túllép falusi környezetén, megérti a regényt, a lehetetlent, a köznapi korlátokon áttörőt, a megismételhetetlent. Büszke arra, hogy én veszem el a szüzességedet. Más anya tűzzel-vassal harcolt volna ellenem. Nekem azonban nem tetszett ez a vonzódása, mindent elkövettem, hogy ne szeresse. Szörnyetegnek festettem le, aki gonosz mostohaként bánt velem és testvéremmel. Agyba-főbe püfólt minket és különféle kínzásokat is kitaláltam, amivel kicsiny koromban gyötört. Gábor háborgott, halottsápadtan hallgatta történeteimet. Én meg addig cifráztam, amíg teljesen elvesztette önuralmát: Disznóság, mondta, engem senki nem vert meg, csak a börtönben, azt is felnőttként. Disznóság, ismételte, ártatlanokat, védteleneket ütlegelni. Gábor anyám felé megnyilvánuló szeretete sehogyan sem illett bele elvárásaimba, nekem a felvonóhíd kellett, a menekülés, és nem az, hogy az utált családi idill újabb szenvedéllyel bővüljön. Eljutni, kijutni innen, otthonból, városból, környezetből, ha nem várba, akkor a dzsungelbe, megmászhatat- lan hegyek tetejére, az égbe, a túlra, a másszerűbe. Ez persze csak mesehőssel végrehajtható és Gábornak nem volt olyan mesetarisznyája, amelyben arany- nyá válnak a gondolatok. Nem volt elég gazdag? Tulajdonképpen nem is pénzre, pompára vágytam, és kezdetben azzal sem voltam tisztában, hogy a kettő egymással szorosan összefügg.

Minden napszínű. A sugárkévék dárdahegyéről csöpög a méz. Pelyhes csibék csipogva tipegnek az égen. Hullik a tollúk. Tolltakaró alatt lapul a tenger. Halvány okkerszínben dereng a víz a mélyből. Citromhéjú levelek alól narancsbőrű kígyók kúsznak a forró homokon. Nem szabad feléjük nyúlni. Csorog a nyáluk. Mérget lövellnek. Epeharagot okád a levegő. Ez csüng a fákról, csillagszemekből, villanykörték hasából. Madzag lábakon sárga luft- ballonok szaladgálnak. Ha kialszik az áram, egyre kicsinyülő fényforrásuk helyére óriások tenyere csattan.

Péter horkol. Hátán fekszik, szétterjeszti kaiját, megelégedett önmagával. Gábor ritkán látszott megelégedettnek, legfeljebb szeretkezéseink közben suhant át az arcán valami kétségbeesett boldogság. Szerettem volna kifürkészni, vajon mire gondol ilyenkor, de mindenkiben lapul valami ki- kérdezhetetlen. Szeretlek. Ebben a vallomásban is szétszálazhatatlanul ezerféle keserűség foglaltatik. Ülünk a dzsippben, néger sofőr a kormánynál, az autóban rajtunk kívül még ketten. Fiatal pár. Nincs mit irigyelni tőlük, rajtuk a nemezis. Gábor szerint alighanem antialkoholisták, és ez errefelé nem jutalmazott tulajdonság. Minduntalan kiszállnak a kocsiból, mellékuporodnak, kezükkel a kocsi szélébe kapaszkodnak, mi elfordítjuk a fejünk. Egyik oldalról elefántcsorda közeledik, nem messze tőlünk oroszlánok lustálkodnak. Ügyet sem vetnek ránk. De azért ezt sohasem lehet tudni. Maszáj kunyhóba igyekszünk bebújni. Éktelen a bűz. Arrébb maszáj harcosok fel-felugrálnak és eb954