Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 2. szám - Karátson Endre: Epedő

Egyre erősebben bömböl a hangszóró. Jadwiga szerint, aki legotthonosabb a helyi szokásokban, a bazár kalmárai nem tudván magukat árleszállításra eltökélni, olcsósági kampány helyett pincér futóversenyt rendeznek. Egy tele csésze teát, egy tele csésze kávét és színig töltve egy pohár pezsgőt kell tálcán elvinnünk a szőnyegárusok utcájába a hömpölygő tömegen át. Mikrofonnál a kikiáltó éppen Szelimet jelenti be. És a széttaposott sarus, rotyogós alak már startol is borostásan, keselyűnyakát előre szegve, ínyvigyorral, poshadt göndörén, rizses arcában sárgásvörös szemfehérét kimutatva, gombás orrán és szinte minden poklos pórusán át szuszogva, elvásott, mosatlan, gyűrött, szürkésfehér vászon hálóingét térdig feltekerve, egy piroskockás törlőrongyot bal kaijára csavarva. Rohannék feléje. A föld is szalad ki lábam alól. Nagy előre-hátra kapálózással visszanyerem egyensúlyomat. Most már fel kell figyelnem arra, hogy görkorcsolya van cipőmre szfjazva. Márpedig én még sosem görkorcsolyáztam.

Szelimnek kevésbé nehéz. Réztálcáját, igaz, épp úgy fenyegetik a mozgó, mint az álló akadályok. Vagyis javarészt a vevők és a kalmárok. A többi emberek. Akiket az édeskés dohszagban váltig kerülget, s akik olykor eltakarnak hosszúkarú targoncát vagy egymásra polcolt datolyásládát. Csak ő a váratlan buktatókat átugorja, én viszont technikailag ilyen megoldásra nem vagyok képes. Szamárhúgyban elcsúszni megalázó, tyúkketrecek közé bukfencezni rémületes. A tyúkoknak, melyek magukon kívül verdesnek, s nekem, akit a zúzódó vesszőfonat sebesít, a kárpálás siketít. Ahogy a piláfgnóm közöttük evetként cikáz, sok turbános megütközve nézi koszolódó dekoltázsomat. Bezzeg a kikiáltó hehezetesen kurrogó biztatását nem helytelenítik. Bátorítják ők is a versenyzőt, és tapsolják vérszegény egyensúlyozását. Szelim düllesztve húz át a papucsvargák szurtos részlegén; jóval hátrább mögötte bukdácsolok én kíváncsiságtól és mindenféle rossz érzésektől felajzottan.

Korcsolyám kerekei lötyögnek. Még ez is hozzájön, de azért utol fogom érni. A céljuk felé iparkodó skarabeuszokra gondolok és próbálok hasonlóképpen állhatatos lenni. Tudnom kell, amit ő tud. A módja már megvan dekoltázsomba dugva, ahová a táncosnők szokták. Tekercsnyi huszonöt pi- aszteres. Nem emlékszem, honnan került oda. A kávéházból vajon, ahol magamhoz tértem? Úgy érzem, minden kiderül, ha szóra bírom: ha megtudom, miért jók az ő emmjei és céi. Rugaszkodom hát és bicsaklom. És akit, amit csak fel tudok sorolni, abba mind kapaszkodom. Egy rojtos sálat viselő alakba ebben a fülledt járatban. Egy fehérfezes szatyrosba. Két zsáktestű matrónába, akik fátylukba vihognak. Fiatalabb, gatyás teherhordókba, akik fejükön bálát és spárgával lekötött papundekli dobozt egyensúlyoznak. Egy aggastyánba, kinek hályogos szemén több légy sétál. Ismeretlen rendeltetésű egyházi férfiakba. Feltornyozott lavórokba. Harangemberbe. Sütőtök emberbe. Fügefejű óriássejkbe. Már-már Szelimbe is, olyan jól hajtok a közömbösen hömpölygő, keleti jelenben. Szinte a csoport sem hiányzik.

„Sze-lim! Sze-lim!” Ütemez a kikiáltó, mikor a szőnyegesek utcája feltűnik. Azonban a nyiszlett versenyző nem a célba ront, hanem oldalt ki egy vakítóan poros sikátorba, ahol tyúkok kapirgálnak teveszarban. Könyvárusok kuporognak könyvbarátok nélkül. Odébb kecskék. Még odébb autók és hodálybuszok az El Azhar mecset útján. Horzsolódva, zúzódva, kalimpálva követem Szelimet ellenkező irányba, az európai negyedbe, ahol csakhamar senki sem ha223