Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 7. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
mielőtt maga is a mélységek örvényszemévé válna, szemhéja rebben, ég és föld között hajnali szél lebben - szülőföldem felett virrasztó azúr lehelet. A búcsú beteljesedett, itt, a Patkóshegyen találkozott kiki saját arcával, itt, a Patkóshegyen búcsúzott el kiki saját arcától, itt, a Patkóshegyen találkozott kiki a város királyi urával, királyi asszonyával - találkozva megértették amit nem értettek, ezért tudtak hódolni előttük itt, a Patkóshegyen búcsúzott el kiki a búcsútól. Hajnali szél. Sietni kell, odahaza várnak a gyermekek, a jószág. Hegyről lement már könnyebb. A szolgálólányok felbontják a rongyszőnyeget és maguk is szertefoszlanák. (CODA) Valahányszor, ha a mindenségben a történés valóban megtörténik annak bizonyságát, az egyetlen bizonyosat senki sem látja, senki, hogy miután a Patkóshegy fennsíkja a búcsúsok súlyától megköny- nyebbült, a tündérek lakhelyének tartott Balikabarlangba, ahová egy zarándok se mert közeledni, ezüst híd vitte az idő táncától könnyebbült lelket - ezüst híd az idejét eltáncolt lélek a barlang sötét tüze lágy fénnyé szelídül, élesen csak az elszórt csecsemőcsontok világolnak - világ világossága - rebegi a halhatatlan lélek hali-hatatlan hangja, a kéz, a tapinthatatlan világító kéz a döngölt padlót érinti, összeszedi a zörgő csontokat, összeilleszti, leheletbe pólyázza - rátaláltam - rátalált, és nem tudnám megmondani, hogy aki szemét rányította, kire hasonlított inkább Áron bá’-ra, a vándorfestőre, a hajóskapitányra, a kerek asztal lovagjaira, vagy éppen a várost őrző szent királyra, netalán a jóistenszakállú koldusra, az sem kizárt, hogy a csónakos hídépítő királyfira (zöld a szárnya), jóllehet arra a gáncsnélküli vitézre, akit téli éjszakákon a fonó párás ablakán át látott, de aki mihelyt kinyitotta az ablakot maga is hóemberré vált, és a hófúvás magába sodorta, ám az bizonyos, hogy gyermekvolt. Miután megszülte akit keresett, az éjféli Nap fiát, a SZOT, és miután a bölcső elé járultak hódolni a világ királyai, az egyik a fény fehér palástjában, a másik a hatalom bíborában, harmadik a föld fekete köpenyében, a hegygerincen a búcsúsok rőzsetűzének hamuja alól emelkedett a szikrát rejtő kő (és ha emberszem képes lett volna meglátni, emberi értelem felfogni, azt hiszi, a tánc emésztette vár üszökromjai alatt az éghetetlen kő, és jól hitte volna, még akkor is, ha nem tudja, hogy a világtánc szárította, köpülte ki a természet salakjából azt a szikrát, ami életre lobban tóttá, amit a haladók hol eliximek, hol bölcsek kövének neveznek, hol meg az istenek italának, azt, amit a végigtáncolt élet visszavisz oda, ahonnan származott, a dicsőség helyére) eget és földet összekötő tengely, lángoszlop, az első és a végső, az univerzumot áthasító I------a hangok mindenségét egyesítő csend. 7 11
