Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 7. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
Lumen Glóriáé (A Szövőlány) á0peí p,ev yap övcncxog évavtíov áyéa kúkXov Emberöltők kerengtek körülöttem, kerengtem körülöttük, bennük. Zárultak, nyíltak, zárultak, nyíltak, és én még mindég nem tudtam, mi volt nagyanyám neve. Valamikor, egy életkort bezárva, azon az étert szitáló, színeket űző, minden esztendőben egyszer visszatérő szeptembei estén. Olykor alkonyaitól egészen sötétedésig, máskor órahosszat, de legtöbbször csupán néhány percre minden világok kékje a föld kupolájába sűrűsödik. Nincs ennél mélyebb, nincs ennél magasabb, nincs ennél kékebb csend, hangok azúrjából szőtt első teremtés. Nincs élőlény, kinek ne jutna belőle, ki mennyit tud belőle elviselni. A virágok között legtöbbet a len, a többi, még az ibolya is, ha a földi vörössel nem oltaná be magát lilásra, nem lenne képes életre nyílni és a nefelecs hajszálnyi sárgával védi szirmait a határtalantól. A gyümölcsök között egy se. A szilvakékben legalább annyi a vörös, mint a kék, a kökény már a feketébe hajlik. Dicséretes rend ez így, a világ maradék tisztasága is megromlana, ha az égi kékbe beleharaphatnánk. Egy madár éneke sem olyan ámynélküli kék, mint a fülemüléé. Az év öregedésével, a szűzkék szürkülésével éneke is elhal. És a költő, aki tudta, hogy nincs költészet a kék határon innen, s azon túl semmi szó, aki szívünk kék húrját szeplőtelen ujjal érintette, a perzselő kék hangok aranyában, a kimondhatatlan szavak kertjében - azúr - azúr - elégett. Valamikor, azon az űrrel telt kék szeptemberi estén, mikor már azt hittem, lepergett orsómról a fonal, és ha lenne is rajta néhány sing feslett szál, elég egy fényes lendület és elszakad. Az éj aklába vonuló napnyájat tolakodó világosságával sápasztó hold is lebukott. A keleti égbolton nyugalmas tisztaságában felszállt a Szövőlány. Nem intett, még csak nem is mosolygott, az eloldottak és feloldottak sugarával érintett, kezében fonal----fonal és szöv et - és szövétnek. És eddig, annyi életen át hogy nem ismertem fel a kék boltozat felettem hamvazó szikraködében? Nem ismerhettem fel, nem ismerhetett fel: én voltam, aki nem oldoztam el jelenlétét, amikor almát hámoztam ő volt a kézmosás, az alma, a kés, számban az üdítő íz, fogaim közt a meghántolt magház, mozdulataival kötöztem a virágot, úgy, ahogy ő rendezte szálanként, színenként, nem szorosan, egybeillően, jelen volt amikor a csirkének magot szórtam, amikor a síró gyermeket ölbe vettem, mindent úgy, ahogy ő, in illő tempore. Most, ebben a kéküres éjszakában a kísértés azt sugallta, elértem a határt, ahol az emberöltőkön át szőtt, hímzett, óvott fonalat elszakíthatom tőle és magamtól, felderült: a fonal sohasem fogy el, csak a magunkét végig kell sodorni, szőni, bontani, miközben hagyjuk, sodorjanak, szőjenek, bontsanak bennünket. így, midőn a mozdulatlanságában némán emelkedő csillagképben felismertem baljában az orsóval, jobbjában a tejútba vesző fonallal, egyszerre fülembe ért az évtizedek (lehet aionok) előtt lepergett életből a hang, onnan, ahol az unokának mutatta a falon, a pádimentumon, a kereveten a szőttesteket, a madarasakat, margarétásokat, kalászosokat len712
