Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 8. szám - Békássy Éva: A sennyei tölgyhöz; Weöres Sanyinak; Rocca Di Papa (versek)
BÉKÁSSY ÉVA A sennyei tölgyhöz Honnan a szörnyű nagy erő, melytől egy fa ily nagyra nő? Honnan lett zöldje, honnan barnája, honnan van kérge, lombja, fája? Honnan kerek, fényezett makkja, filigrán tálba ágyazott magja? Fa, ki csak élsz, csupán csak vagy, kit nem bánt szív, nem terhel agy, rám mért nem nézel, nem beszélsz, vagy akkor csak, ha széltől élsz? Egyszer ha szólnál, szavad mi volna? Könnyed ha volna, cseppekben folyna? Álmod átéri-e a világot, Fa, ki annyi sok szivárványt látott? Nálad magasabb csak az ég, a nyári nap nedvedben ég. A tél ha jön, az áldozat, a földöntúli pillanat. Ha hó takar, sóhajt a jég, álmodni akkor tudsz-e még? Látod-e akkor messze délen, narancsligetes dús vidéken, hogy csillognak a fényes kékben testvéreid, az örökzöld tölgyek? Fa, kinek mindez nem volt régen, tudtad-e, mikor a századvégen jött s keringett a sennyei égen egy álomszámyú keselyű? Mint felhő, úgy úszott feletted, sokrétű szárnyát becsukta már, pihenni készült a nagy madár, mikor az ember, a mindig keserű, lelőtte őt, a messziről jöttét. 862
